Toy Story 5. – Filmkritika

Az okoseszközök elveszik a gyerekkort?

Napjaink legaktuálisabb kérdése a legikonikusabb animációs franchise bemutatásában. Ötödjére is van miről sztoriznia a játékoknak.

Durva belegondolni, hogy kereken 30 év telt el az első Toy Story debütálása óta. A film nemcsak a Disney első kollaborációja volt a Pixar Animation Studios-al, de egyben a valaha volt legelső, teljes egészében számítógép-animációval készített rajzfilm. Igaz, a sikerét nemcsak forradalmi látványtechnikájának köszönhette, hanem szerethető karaktereinek, fülbemászó dalainak, parádés szereposztásának és generációkat összekötő tanulságának. Az évek során virágzó franchise-á duzzadt, ám vitatottá is vált, ugyanis a szakmabeliek és a nézőközönség zöme szerint az első három rész volt a tökéletes trilógia, minden utána érkező folytatás fölösleges. A 2019-es negyedik rész már teljesen új irányba terelte a játékok történetét, noha még így is egy magható és releváns folytatás lett, amit később számos díjjal jutalmazott a szakma. Ezzel együtt persze várható volt, hogy egy esetleges ötödik rész újfent megosztja a közvéleményt. A Pixar azonban mégis szükségesnek érezte az elkészítését, mert saját bevallásuk szerint van egy fontos téma, amit a korábbi filmekben nem érintettek: a játékok helyzete a technológiával szemben.

Woody, Buzz, Jessie és a többi játék tehát visszatér, és ezúttal egy minden eddiginél nagyobb fenyegetéssel kerülnek szembe: a kütyükkel. A technikai eszközök ugyanis olyan éles változást hoznak a hagyományos játszás helyére, amit hőseink nem tudnak megugrani. Megkezdődik a harc a gyerekek figyelméért, ami ironikus módon újfajta értelmet ad a széria korábban elhanyagolt magyar alcímének is: Játékháború.

Röviddel az előző rész eseményei után, az immár 8 éves Bonnie abban a kritikus korban van, amikor az egyedül játszás már nem teszi maradéktalanul boldoggá. Valódi barátokra vágyik, ám fél kezdeményezni, emellett zavarja, hogy a social medián lógó kortársaival ellentétben ő még a fantáziáját használja a szórakozáshoz. Szülei, hogy orvosolják a bajt, vesznek neki egy gyerekbarát táblagépet, Vízi Lilit, aki hamar a kedvencévé válik, és kiszorítja a játékokat a középpontból. Vízi Lili ráadásul egy sznob kis mindentudó, aki meg van róla győződve, hogy egyedül ő segíthet Bonnie-nak lépést tartani a korral, és a játékok csak hátráltatják ebben. Mert hát hiába a sok előző gazdával szerzett tapasztalat, nekik fogalmuk sincs, hogyan szocializálódnak a mai gyerekek.

Jessie, mint Bonnie játékainak vezetője, az elfeledéstől és a múltbéli traumáinak újraélésétől rettegve segítségül hívja Woodyt, aki már jó ideje gazdátlan játékként éli az életét (a negyedik rész ugye épp emiatt kapta a legtöbb kritikát). Egy ilyen helyzetben azonban szükség van az ő tudására, így hát kissé elernyedten és egy jókora kopasz folttal a fején visszatér, hogy kihúzza barátait a tech-pácból. Miközben ő és a sheriff-helyettesnek kinevezett Buzz azon vitatkoznak, hogyan állítsák meg Lilit, Jessie egy véletlen folytán újra a régi gazdája otthonában találja magát, ahol egy csapat elektronikus játékszer segít neki megérteni, mire jók voltaképpen a kütyük: összekötik az embereket a személyes érdeklődésük alapján a köztük lévő távolság ellenére is.

A film ebből a szempontból remek társadalomkritika és korkép is egyszerre. Megmutat minden közismert negatívumot a digitális világ gyerekekre tett hatásáról, de egyúttal elismeri és méltatja a hasznosságát. Felhívja rá a figyelmet, hogyan képes a social media egészen fiatalon építeni vagy rombolni az énképét, és hogy a szülők felelősségén múlik, mikor és hogyan teszik ki ennek a gyerekeiket. Nem legyőzendő ellenségnek állítja be a technológiát, hanem edukatív jelleggel balanszol az előnyei és a hátrányai között, amihez a Toy Story régi és új szereplői kiváló közvetítő alanyok.

A film ezen a vonalon gyönyörűen működik. Amibe belebukik, az sajnos a tény, hogy a franchise ötödik felvonásáról van szó. A karakterek mostanra érezhetően kifulladtak; Woody és Buzz duója teljesen lapos, és minden interakciójuk az erőltetett nosztalgia-keltésre épül. Ugyanez a helyzet Bonnie játékaival, akik csupán animált statisztákként vannak jelen, pedig egykor a széria legemlékezetesebb mellékszereplői voltak. Maga a cselekmény sem tartogat sok izgalmat, mivel az előző részek tematikái alapján jó előre sejteni lehet, hova fut ki a vége. Ezen az a mellékszál sem javít, hogy 50 darab high-tech Buzz Lightyear akciófigura próbál otthonra találni, miután a szállítókonténerük elveszett a tengeren. Jeleneteik aranyosak, de inkább egy különálló paródia-filmet alkotnak, mintsem a történet szerves részét.

Ellenben, aki tényleg megérdemelte, hogy saját sztoriszálat kapjon, az egyértelműen Jessie. A karakter a második részben való megjelenése óta hordozza azt a potenciált, ami már régóta reflektorfényért kiáltott, és itt végre maximálisan meg is kapja. Jessie traumái, érzésrendszere, világnézete most kellő részletességgel feltárulnak és kerek konklúziót nyernek. Rajta keresztül a film tökéletesen tudja érvényesíteni a Toy Story univerzális üzenetét a barátságról, ami még egy kütyük hajtotta világban is nélkülözhetetlen. Ráadásul mindezt egy vadonatúj betétdal formájban is hallhatjuk, amihez a Pixar egy igazi zenei ikont kért fel, Taylor Swift személyében. Az énekesnő zenei stílusa, kiegészülve a franchise jól ismert dalaival, olyan fúzió, amivel nem lehet mellé lőni a hamisítatlan Toy Story-hangulatot illetően.