Oldal kiválasztása

Nagy szemek – Filmkritika

Nagy szemek – Filmkritika
6 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Vérbeli Tim Burton-rajongóként nagy elvárásokat támasztottam a Nagy szemekkel szemben, ám úgy tűnik, kedvenc rendezőnk az utóbbi időben rendszeresen mellényúl…

Pedig az alaptörténet érdekes: adott egy házaspár, ahol a feleség a művész (artist), a férj pedig igazi életművész simlis (con artist), aki képes akár a csillagokat is rezzenéstelen arccal lehazudni az égről. Főszereplőnk, Margaret éppen zaklatott életszakaszában találkozik Walterrel (ex-férje szeretné rábizonyítani, hogy egyedülálló anyaként alkalmatlan közös gyermekük nevelésére, és bírósági úton szeretne ennek érvényt szerezni), ezért szinte néhány másodperces döntési helyzetet követően mond igent az alig néhány napja megismert férfi lánykérésére. Bár ez első hallásra egy igencsak rizikós szituáció, ráadásul férjjelöltünk néhány korábbi megnyilvánulása is szemöldökráncolást válthatott ki az óvatosabb nézőből, mégsem a mindennapos „cseberből vederbe” sztori következik ezután (pl. kiderülhetne akár, hogy a férjnek pénze nincs, de nyakló nélkül vedeli a piát), hanem bizonyos értelemben egy sikertörténet, amely minden negatív esemény ellenére tulajdonképpen happy enddel ér véget.

Az alapszituáció szerint ugyanis Walter is festőnek adja ki magát, ám az ő tájképei nem túl kelendőek. Gondol azonban egyet, és kibérli az egyik népszerű szórakozóhely falát, hogy oda kiakasszák mind az ő, mind újdonsült felesége képeit. Miután kiderül, hogy a megállapodást a tulaj úgy értelmezte, hogy a képeket a mellékhelyiségekhez vezető folyosóra függesztik, kisebb összezördülésnek lehetünk szemtanúi, ami végül teljesen pozitív kimenetelbe fordul át. Innentől kezdve pedig simlis férjünk minden rábeszélőképességét és ügyeskedését bevetve szinte maga alá gyűri a teljes festővilágot, és már majdnem a csúcsra tör a „művészpárocska”, amikor végül kicsit megnyesegeti a szárnyukat az élet.

Ám vannak apróbb bökkenők. Walter hazugságrohamai és egójának féltése közben magáénak vallja felesége képeit (családnevük ekkor már azonos), és miután felesége ehhez passzív módon asszisztálni kezd, az egész kiépített birodalmuk is erre az alapvető hazugságra épül. (Mert hiszen minden sikeres festőnő mögött egy talpraesett szélhámos férj áll – üzenhetné a film.) Olyannyira, hogy egyes pillanatokban már maga Margaret is szinte elhiszi, hogy nem ő festette a képeket, sőt, a lányának is folyamatosan ezt hazudja (aki persze átlát a szitán, és bár minden képen ő szerepel modellként, gyakorlatilag a film végéig csak passzív elszenvedője anyja őrlődésének és rossz döntései következményeinek). Aztán ott van a tény, hogy Waltert a film kezdete óta egyszer sem láttuk bármit is festeni (kitalálható, hogy nem is fogjuk), illetve hogy vannak még olyan titkok, amiket nem vallott be feleségének. A megdöbbentő az egészben, hogy Margaret ezeket hihetetlen szenvtelenséggel és fásultsággal veszi tudomásul, majd tovább asszisztál férje hazugságaihoz, még akkor is, amikor már anyagi jólétben élnek, és gyakorlatilag bármikor „dobbanthatna”. Vívódása nehezen érezhető át, főleg hogy amikor például felsőbb rendű hatalomhoz fordulna (metodistaként katolikus templomhoz, vagy később a Jehova Tanúihoz), az éppen aktuális egyházzal való első találkozást elvicceli Burton. (A katolikus pap erősen patriarchális nézeteket vall, a „Biblia-ügynökök” pedig… nos, ők is a szokásos sztereotípiákra épülnek a filmbeli első találkozáskor.) Érdemes itt megjegyezni, hogy részben viszont pont ezek a megmosolyogtató párbeszédek azok, amelyek elviszik a hátukon a filmet, ám ezek sem mélyebben szántó gondolatokat tükröznek, mint amiket egy stand-up comedys fellépésen hallhatunk.

Mint a fentiekből kiderülhetett, az alapsztori mérhetetlenül izgalmas és drámai lehetőségeket rejt magában, ám ennek mélységét Burton egyáltalán nem tudja átadni. Ennek alapvetően három okát tudom elképzelni. Az egyik, hogy túlságosan ragaszkodott a történet alapját nyújtó igaz történethez, és nem szeretett volna elrugaszkodni a tényektől. A másik, hogy rossz színészeket választott a szerepek megformálására, akik képtelenek voltak színészi játékukkal elérni, hogy a néző azonosulni tudjon a karakterekkel (bár be kell valljam, Walter (Christoph Waltz) játéka parádés, mégsincs összhangban a megszemélyesített karakterrel, és helyenként hiteltelenné vagy éppen ripaccsá válik). A harmadik pedig, hogy a forgatókönyvírók szúrtak el valamit, de nagyon. Ez utóbbi egyébként igencsak esélyes, ugyanis a film teljesen ritmikátlan és indokolatlan módon vált az idősíkok között, ráadásul az egyes mellékszereplők teljesen kidolgozatlanok (ideértve Margaret lányát is), felületesek és sablonosak, nem ismert az előtörténetük, a motivációjuk, de helyenként teljes mértékben hiányoznak is a képből (mint pl. Margaret ex-férje, akitől a film elején elmenekül), vagy csak nincs funkciójuk. (Margaret barátnője például lehetne lelkiismeretének szócsöve is, de teljesen logikátlan a viselkedése és a megnyilvánulásai.)

A kidolgozatlanság miatt pedig a néző elkezd más dolgokra koncentrálni, mint például arra, hogy érdekes módon milyen könnyen rájön a Keane-házban mindenki arra, hogy az alkotószoba kulcsa a váza alatt rejtezik (és hogy egy kamaszlány vajon eleddig miért nem lopózott be az amúgy két ajtón keresztül is megközelíthető szobába, mondjuk amikor anyja és mostohaapja alszanak), vagy hogy egy-két snittel a tűz keletkezését követően miért nincs semmi következménye annak, hogy a festőeszközök lángra kaptak és felgyújtottak egy házat, amiben már csak a mattrészeg Walter tartózkodott.

Félreértés ne essék, a Nagy szemeken tetten érhető Tim Burton fantáziavilága, az általa olyannyira favorizált 50-es és 60-as évek Amerikájának naiv bája és nőkkel szembeni elnyomása, de valahogy az sugárzik az egész filmből, hogy a rendező bizonyos határokat nem szeretett volna átlépni, nehogy mesébe váltson át az életrajzi dráma, így viszont nem is tudott kibontakozni az alkotómunka során. Vergődött és vívódott csakúgy, mint a történet főszereplőnője, és hozzá hasonlóan végül asszisztált egy felemás, kompromisszumos, a művészitől távol álló végeredmény létrejöttéhez. A különbség annyi, hogy ezt ő a saját neve alatt vállalta fel…

Értékelés: 6/10

Translate »