Pókember: Vadonatúj nap – Filmkritika

Tom Holland hálóvetője újra kiveti ránk a hálóját.

A Pókember: Vadonatúj nap hosszú várakozás és nagy elvárások után végre belibbent a mozikba. De vajon olyan, amilyennek mindenki remélte?

A 2021-es Nincs hazaút anno rekordokat döntött a nézettségével, és a bevételi adatok terén is szép teljesítményt ért el. Ráadásul a történet egy olyan cliffhanger-rel ért véget, ami a rajongók millióit hagyta kérdések között, azon tanakodva, hogyan alakul majd Peter Parker sorsa. A világ tűkön ülve várta a folytatást, ami a korábbi részekhez képest elég sokára készült el, bár ebben Tom Holland és Zendaya sűrű naptára is közrejátszott. A sztárpár ugyanis egyre-másra gyártja a blockbuster filmeket az elmúlt öt évben, szóval nem lehet őket azzal vádolni, hogy unatkoznak. Még az új Pókember premierje sem tudta elkerülni a vetélkedést a másik idei sikerfilmjük, az Odüsszeia bemutatójával. Sőt kétséges, hogy egyáltalán le tudja-e taszítani a mozik éléről a nyár további részében. Tegyük hozzá: nemcsak azért lesz nehéz dolga, mert teljesen más műfajú alkotás, hanem mert őszintén… a Vadonatúj nap nem lett túl jó film.

Még mielőtt azonban levonnánk bármiféle következtetést, vizsgáljuk meg, milyen elvárásoknak kellett megfelelnie. A legutóbbi rész azzal ért véget, hogy a multiverzumban keletkezett káosz miatt Doctor Strange-nek egy olyan bűbájt kellett alkalmaznia, ami miatt az egész világ elfelejtette Peter Parker létezését. Ő pedig jobbnak látta, ha ez így is marad, mert így megóvhatja a szeretteit a veszélyektől. Azóta teljesen egyedül folytatja New York városának védelmét, mint a barátságos és közkedvelt Pókember, akit mindenki szeret, de senki sem tudja, kicsoda valójában.

Itt veszi fel a fonalat az új film négy év eltelte után. Peter mostanra közkedvelt hős, aki 0-24-ben a bűnüldözésnek él, míg a szabadidejében leginkább a social medián lóg és azt figyeli, hogyan alakul a legjobb barátja, Ned és az ex-barátnője, MJ egyetemi élete. Láthatóan mély fájdalommal tölti el, hogy immár csak kívülállóként nézheti azt az életet, amire egykor közösen vágytak, és hogy úgy tűnik, a barátai jól megvannak nélküle. Az ebből fakadó stressz elindít a testében egy különös folyamatot, ami a szuperképességei mutációjához vezet. A baj csak az, hogy ez pont akkor történik, amikor New Yorkot különös fenyegetés éri: egy rejtélyes illető képes birtokba venni bárkinek a tudatát, és áldozatain keresztül megszállottan keres valamit. Peter az egyetlen, aki immunis rá, ezért elkezd nyomozni a veszélyforrás után, melyhez az egykori Bosszúálló, Bruce Banner és a Megtorló néven ismert Frank Castle segítsége is jól jön.

A történet alapvetően izgalmas, de rengeteg banális hibával rendelkezik. A legnagyobb, hogy bár óriási hangsúlyt fektet arra, hogy Pókember minden téren magára van utalva, ez már az első percekben elvérzik. Peter továbbra is a Stark Industries AI-vezérelt kütyüit használja, ráadásul úgy, hogy ezeknek a finanszírozáshoz nincsen bevételi forrása. Mindemellett a helyi polgármesterrel egy kvázi kollegiális viszonyban rendszeresen egyeztet a bűnügyi aktualitásokról, szóval azért nem olyan elesett ő, mint beállítják. Igen, kevésbé pátyolgatott, mint a korábbi filmekben, de ez csak a szociális kapcsolatait érinti. Materiális téren a film mindent a feneke alá tol. Ez pedig a néző számára eléggé rombolja a karakter talpraesettségének hitelességét.

A másik nagy probléma, hogy Peter jelenlegi élethelyzetét tekintve egy sokkal kidogozottabb cselekményvezetés kellett volna a gondjai érzékeltetéséhez. Ehhez képest a film többször klisékkel dolgozik. Spoilermentesen megjegyezném, hogy van egy jelenet, ami szintén így indul, ám végül egy elképesztően jó fricskát alkalmaz. De ahogy mondani szokták, ez csupán egy oázis a sivatagban. Sajnos a többi eseménynél borzasztóan érezhetőek az elcsépelt fordulatok és a kiszámítható karakterinterakciók. Még az eltitkolt szereplők és a meg nem erősített sztoriszálak leleplezése sem hozza azt a „wow” hatást, amit az előző részekben kaptunk (bár tény, hogy Tobey Maguire és Andrew Garfield cameóját nehéz überelni).

A film tehát pont abban okozza a legnagyobb csalódást, amit a fél világ várt tőle: hogy a MCU Pókemberét végre felhozza egy olyan szintre, ahol a karakternek van önálló létjogosultsága. Ez a film olyan, mint egy két órás bevezető ehhez a törekvéshez. Megpróbál élni a lehetőséggel, miközben mélyebb értelmezést ad Peter Parker karakter arcjához, de azért még nagyon messze van attól, hogy a figura egymagában is működjön, ne csak a Bosszúállók által felkarolt lelkes ifjoncként.

Hogy valami pozitívat is mondjuk, a Vadonatúj napnak sikerült eltalálnia klasszikus Pókember-filmek hangulatát. A karakter legmeghatározóbb képregénybeli vívódása, hogy egyedül van a világgal szemben, itt végre teljes érzelmi kapacitással fut, és rávilágít, hogy ez a szál mennyire hiányzott a korábbi részekből. Ami különösen szép, hogy a legjobban Sadie Sink titok-karakterén keresztül nyer igazi értelmet. A színősznő egyébként a film legkiemelkedőbb és legpozitívabb része, megérte vele kapcsolatban minden információt hét lakat alatt tartani, mert annál nagyobb a katarzisélményt nyújt az alakításával.

Szintén elismerést érdemel a Jon Bernthal által megformált Megtorló. Mivel Pókember-filmről van szó, a szereplő önmagához képest erősen cenzúrázott változat, mégis remek adaléka a sztorinak, a Peterrel eltérő bűnüldözési módszereik miatt. Folytonos testvérpár-jellegű civódásuk pedig kimeríthetetlen humorforrásként szolgál.