Ilyen az angolul Manchester by the Sea névre hallgató a film, amelyet Kenneth Lonergan rendezett, és Casey Affleck főszereplésével éppen menetel az Oscar felé hat jelöléssel. Jelenleg az igencsak előkelő tizenkettedik helyet foglalja el a metacriticen, kellemes 8,1-es értékeléssel rendelkezik az IMDB-n, 96%-os Tomatometert és 81%-os nézői pontszámot tudhat a magáénak. Ezek alapján azt gondolhatná az ember, hogy ez egy remek film, amelyre érdemes beülni. Hiszen ha mindez nem elég, akkor egy R-es besorolású drámáról beszélünk. Felkeltettem a figyelmed, és máris meg akarod nézni a filmet? Nos, akkor azért olvasd végig ezt a cikket, lehet, hogy rossz hírrel szolgálok a számodra a végén.

Történetünk kezdetén Lee, akit mint főszereplőnket ismerünk meg, „vígan” éli mindennapjait mint egy átlagos karbantartó. Néha ugyan túlzottan őszinte a lakókkal szemben, de ezenkívül egészen jól elvan. Ekkor kapja a hírt, hogy testvére meghalt egy veleszületett rendellenesség miatt, amire persze már számítani lehetett. Ekkor derül csak ki az igazán komoly gond, ugyanis Joe (Kyle Chandler) egy egészen fura örökséget hagy rá, méghozzá hogy tudta nélkül kell unokaöccsének gyámjává válnia. Patrick (Lucas Hedges) pedig a sztereotípiáknak tökéletesen megfelelő tini, akinek a legnagyobb gondot a barátnői és a hokiedzések jelentik. Próbálnak elkezdeni egy közös életet, de valahogy ez nem nagyon akar sikerülni, főleg egy olyan városban, ahová rossz emlékek fűzik Lee-t.

Ennyi a történet, mindez két óra tizenhét percen keresztül. Ha sokkal hosszabb lett volna, akkor simán el tudom képzelni, hogy elkezdem egyesével számolni azt a 237 percet, amit ott töltöttem a moziteremben, miközben a következő jelenetre vártam, hátha az majd beindítja az „akciót”, és végre adhatok egy esélyt, hogy úgy lássam a filmet, mint mindenki más előttem. De ez a pillanat nem jött el, ugyanis egyszer csak elértük a stáblistát, és hirtelen olyan érzésem lett, mintha most szabadultam volna egy hosszabb fogságból. Egyszerűen szánalmas a film. Drámai hatást úgy tud kelteni, hogy egyre csak szomorúbb lesz. Más eszköze sem neki, sem pedig a karaktereknek nincsen. Ennyire sekélyes filmet már régen láttam. És ennyire egy téma körül sem kéne forogni. Végig azon agyalunk, hogy akkor most Lee vissza fog-e költözni, független attól, hogy éppen valami történt. De már a második ilyen esetnél gondban voltam, mert tudtam, hogy nem – akkor viszont miért kell az időt húzni? Egy ponton már annyira feszült voltam az egésztől, hogy a film egyetlen jó oldalát, az operatőri munkát is elfelejtettem értékelni. Pedig az nagyon ott van: mindig jó szögből és részletesen mutatják be a helyzeteket, és próbálnak súlyt adni a történéseknek, csak az a baj, hogy ha minden más hiányzik, akkor ezzel nehéz kitűnni.

Zene mint olyan nem igazán van, és az is felejthető, a hanghatások pedig csak hangulatot kelteni hivatottak, és mivel alapból nem éreztem hangulatot áramolni a filmből, erősen felesleges volt ez is. Viszont talán a legszörnyűbb az a hangmérnöki munka: az emberek folyamatosan vagy motyognak, vagy érthetetlen módon üvöltenek. A kettő között átmenet nincsen, és mivel a motyogás volt a gyakoribb, sokszor kellett a felirathoz folyamodnom, amit nagyon nem szeretek, pláne ha eredeti nyelven nézem a filmet.

Nem véletlen, hogy ennyire későn kerül az olvasókhoz a kritika, mert egyszerűen nem tudtam mit írni, négyszer kezdtem újra a cikket, hogy kicsit kevésbé fröcsögős hangulatú legyen a szöveg. Ennél a filmnél még azt sem tudom javasolni, hogy a nem mozis verziót megnézzétek későbbm, mert nem elég, hogy elpazaroltok az életetekből pár órát, de a rá elpazarolt sávszélességet sem éri meg. Őszintén nem tudom, hogy juthatott ez a film idáig, vagy hogy a többi kritikus mit látott benne, amit én nem. De ha szerintük ez jó, akkor én nem szeretnék közéjük tartozni.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás