Vannak olyan dolgok, amelyek képesek kifordítani önmagukból az embereket, mi több, elvesznek mindent tőlük, amit csak tudnak, óriási pusztítást hagyva maguk után. A kábítószer pont ilyen. Felix Van Groeningen rendező David Sheff bestsellerré vált memoárját (Beautiful Boy: A Father’s Journey Through His Son’s Addiction) vitte vászonra. A kétórás életrajzi drámát január 31-től tekinthetik meg az érdeklődők a hazai mozikban.

Adott egy átlagos, rendezett körülmények között élő család. Az apa, David (Steve Carell) szabadúszó újságíró, aki második feleségével (Maura Tierney) és két kisgyermekükkel, valamint első házasságából született tizennyolc éves fiával, Nickel (Timothée Chalamet) él együtt. Az érzékeny lelkű, írói vénával megáldott fiú egyik napról a másikra furcsán kezd viselkedni. Kimaradozásai éppúgy aggodalommal töltik el apját, mint festőművész mostohaanyját. Édesanyjával ritkán találkoznak, és nem csak a távolság miatt. Nem olyan szoros a kapcsolat közöttük, mint az apjával. Mivel mindenki tanácstalan a fiú hollétét illetően, David kétségbeesésében végigtelefonálja a helyi szerveket. A rendőrség és a kórházak sem hallottak a fiúról. Pár nappal később előkerül, épp olyan ramaty állapotban, mint a kocsija. A másnaposnak tűnő Nic valójában egész más miatt szenved. David imádott fia viselkedésváltozásai, kimaradozásai mögött drogfüggősége áll. Az apa minden eszközt megragad, hogy fiát kirántsa az őt elnyelni készülő sötétségből. Sem a főiskola, sem az írás, de még az elvonó sem elég erős húzóerő ahhoz, hogy fia teljesen kigyógyuljon függőségéből. Amikor már odáig fajulnak a dolgok, hogy a fiú saját családját lopja meg, a fiában hitét fokozatosan elveszítő apa sorsdöntő lépésre szánja el magát: elengedi Nic kezét. Vajon képes lesz a fiú visszakapaszkodni a szakadék széléről, és leküzdi függőségét, vagy ő is áldozata lesz a metamfetaminnak?

Nehezemre esett eleinte Steve Carellt komolyan venni egy ilyen filmben, de úgy tíz perc után már éreztem a figurát, akit megformált, és eszembe sem jutott mosolyogni. Sajnáltam ezt a hétköznapi fickót, aki igyekszik minden tőle telhetőt megtenni a családjáért, jó kapcsolatot ápol még a volt feleségével is, de drogfüggő fia úgy tűnik, hogy kifog rajta. Van az a pont, amikor a szeretet már mit sem ér, ahol lehet az ember bármilyen jó fej szülő, egy bizalmas baráttá avanzsált apa, egy szerettéért kétségbeesetten küzdő családtag, mindez már nem lesz elegendő. Nem lehet megmenteni valakit, aki nem hagyja magát… aki nem akar meggyógyulni. A legfájdalmasabb pedig az a fázis, amikor az ember már annyira kiábrándul, annyira érdektelenné válik, annyira elege van és belefárad, hogy egyszerűen feladja. Elengedi a nehezékként rajta lógó terhet, akárcsak egy hegymászó, hogy ne rántsa a mélybe magával őt is és a többieket a megmenthetetlen, mégis csimpaszkodó teher. A karakter meghozza ezt a döntést, egy fájdalmas és megpróbáltatásokkal teli út után, mégsem hibáztattam érte. Belátom, Carell jó választásnak bizonyult az érzelmeivel vívódó apa szerepére. Szerethető, közeli, maníroktól mentes, erős alakítás.

Maura Tierney második virágzását éli. Egyre több sorozatban és filmben tűnik fel a Vészhelyzet egykori Abby Lockhartja, akin nem fog az idő. Elképesztően „jól áll neki” ez az aprócska szerep, amelyben aggódó tekintetű feleségként és mostohaanyaként szemléli az apa és fia „kötélhúzását”, amibe már szép lassan ő is belefárad. Timothée Chalamet a Szólíts a neveden című filmben nyújtott, Oscar-díjra jelölt alakítása óta gyakorlatilag szárnyal. Egymást érik az újabb és újabb filmszerepei. A mindössze huszonhárom éves fiatalember véleményem szerint korosztálya egyik legtehetségesebb színésze. Okos döntés volt elvállalnia Nic szerepét ebben a filmben. Összetett játékra ad lehetőséget a megélt magasságoknak és mélységeknek köszönhetően, amit a függősége előtt és alatt érez a karakter. Látom és érzem rajta a szenvedést, a sóvárgást, ami már ott munkálkodik benne, és készteti különböző rossz dolgokra, ám mégsem válik ellenszenvessé a szereplő, mert árnyaltan és szerethetően van ábrázolva. Apró szánalmat és hatalmas sajnálatot ébresztett bennem. A karakter manipulál, ahogy csak tud, érzelmileg próbál hatni az apára, kijátssza még az „ everything” kártyát is. Így kell láttatni egy eltékozoltnak látszó fiatal életet. (Díjesőt érzek…)

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás