HOLLOWBODY – JÁTÉKTESZT

A Hollowbody azon ritka játékok közé tartozik, amelyek már az első percekben képesek egy sajátosan nyugtalanító világba rántani az embert. A rozsdásodó jövő, a technológia hideg fényei és az enyészetbe forduló városi terek együttese olyan atmoszférát teremt, amely egyszerre ismerős és idegen. Bár a játék nyíltan vállalja, milyen klasszikusokból merít ihletet, végül mégsem puszta tisztelgésként működik, hanem önálló karakterrel bíró, emlékezetes horrorélménnyé válik. Nem ismeretlen számomra a Headware Games munkája, hiszen a PC-s verzióról korábban már írtam tesztet, és akkor is kifejezetten meggyőzőnek találtam – öröm látni, hogy konzolon is meg tudta őrizni sajátos erejét. A történet egy komor, széthullott jövőben bontakozik ki, ahol Nagy-Britannia gazdasági és társadalmi rendszere gyakorlatilag összeomlott. Bioterrorista támadások nyomán egész városok kerültek karantén alá, falaik mögött pedig emberek ezrei maradtak magukra, kitaszítva minden reményből. A játék főhőse, Mica, illegális szállítóként él ebben a világban, és eltűnt társa, Sasha nyomába ered, aki az Aeonis nevű lezárt város környékén veszett a feledés mámorába. A mentőakciónak induló vállalkozás azonban már a kezdet kezdetén kudarcba fordul: egy vihar következtében Mica járműve a város belsejében zuhan le. Innentől az út már nem csupán keresésről, hanem túlélésről, önismeretről és a város mélyére temetett igazság feltárásáról is szól. A cselekmény rövidsége ellenére tartogat meglepetéseket, ráadásul három különböző befejezéssel zárulhat, ami újabb értelmet ad a visszatérésnek.

A Hollowbody játékmenete nem kívánja újraírni a túlélőhorror szabálykönyvét, inkább magabiztosan használja annak legidőtállóbb elemeit. Kulcsfontosságú tárgyak felkutatása, logikus, a környezetbe simuló fejtörők, szűkös erőforrások és állandó fenyegetettség alakítják az előrehaladást. Az elhagyatott utcák, a sötét aluljárók, a templomok, a lakóépületek és az egyéb romos helyszínek nem puszta díszletek: mindegyiknek szerepe van a feszültség fenntartásában. A feladványok többnyire nem bonyolultak, de kellően változatosak ahhoz, hogy folyamatosan mozgásban tartsák a játékost – zárakat maró savval oldunk fel, különös kulcsokat keresünk, áramellátást állítunk helyre, vagy épp bizarr módon emberi maradványokat használunk technológiai rendszerek aktiválásához. Külön öröm, hogy a játék nemcsak a modern irányítást kínálja fel, hanem a klasszikus tank controls lehetőségét is, amely ezzel a kamerakezeléssel párosítva meglepően természetesnek hat. A rögzített és dinamikus nézőpontok váltakozása egyszerre idézi meg a műfaj aranykorát és ad saját ritmust a felfedezésnek. A mentés telefonfülkéknél történik, amelyek nem csupán funkcionális pontok, hanem egyben a játék egyik legrejtélyesebb alakjához is kapcsolódnak. A rádiófrekvenciák felkutatása és behangolása, valamint a szétszórtan elhelyezett dokumentumok tovább mélyítik a világ hátterét, és fokozatosan rajzolják ki a város tragédiájának teljesebb képét.

A harcrendszer nem a komplexitásával hódít, hanem azzal, hogy kellően feszes és megbízható. Mica közelharci eszközöket és lőfegyvereket egyaránt használhat, a kettő közötti gyors váltás pedig kifejezetten gördülékennyé teszi az összecsapásokat. A deszkából tákolt fegyverektől egészen a pisztolyig és a sörétesig több lehetőség áll rendelkezésre, miközben a lőszerrel továbbra is takarékosan kell bánni. A földre vitt ellenfelek nem minden esetben jelentenek valódi megnyugvást: némelyikük még utolsó, kúszó rohamra is képes, amíg végleg el nem tapossuk. Ez az egyszerű, de hatásos megoldás különösen jól illeszkedik a játék nyers, könyörtelen világához. A játék egyik legnagyobb erénye éppen a tömörségében rejlik. A Hollowbody nem nyújtja indokolatlanul hosszúra önmagát, hanem koncentrált, nagyjából három-öt órás élményt kínál, amelyben alig akad üresjárat. Ritka erény ez egy olyan műfajban, ahol a tempó könnyen megtörhet. Itt azonban a helyszínek kellően sűrítettek, az előrehaladás világos, és a játék pontosan tudja, meddig érdemes feszíteni a húrt. Az újrajátszhatóságot az eltérő befejezések mellett az is erősíti, hogy bizonyos erőforrások és ellenfél-elhelyezések változhatnak, a végigjátszás után pedig új nehézségi szint, New Game Plus, további dokumentumok, egy új fegyver és egy külön mellékszál is megnyílik.

Vizuálisan a játék határozottan a korai 3D-s horrorjátékok világát idézi, de nem üres nosztalgiából teszi ezt. A textúrák egyszerűsége, a karaktermodellek kissé nyers megjelenése és a gondosan felépített fény-árnyék játék mind a hangulat szolgálatában állnak. A technológiai elemek és a pusztuló városi környezet kontrasztja különösen erőssé teszi ezt a látványvilágot: egy omladozó templom vagy egy kihalt lakóház ugyanúgy a világ része, mint a fejlett szkennerek, a digitális rendszerek vagy a sérüléseket jelző, zavarba ejtő képhibák. Bár az ellenféltípusok száma nem kiemelkedően magas, a megjelenésük mégis karakteres és emlékezetes. A hangdizájn legalább ennyire fontos pillére az élménynek. A zaklatott elektronikus zajok, a torz, és minket azaz a játékost szorosan körülölelő rétegek és az ipari hangzásvilág állandó, nyomasztó jelenlétet biztosítanak, miközben a környezeti effektek – távoli sikolyok, a tűz recsegése, az elhagyott terek visszhangjai – tovább erősítik a bezártság érzését. A fegyverropogásnak súlya van, az ellenfelek hangjai kellemetlenül elevenek, a szinkron pedig elegendő karaktert ad a szereplőknek ahhoz, hogy a történet emberi oldala se vesszen el a romok között.

Természetesen nem hibátlan alkotásról van szó. A fejtörők jellemzően egyszerűek, a rutinos horrorrajongók számára a kihívás sokszor enyhébb lehet a vártnál, és a történet bizonyos fordulatai sem fognak mindenkit egyformán meggyőzni. Akadnak apróbb technikai kényelmetlenségek is, például olykor a töltési idők a kelleténél hosszabbnak érződnek. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a Hollowbody rendkívül tudatosan felépített, erős hangulatú, szerethető túlélőhorror, amely pontosan érti, mitől működött egykor a műfaj, és ezt hogyan lehet mai szemmel is frissé tenni. A Hollowbody végső soron nem csupán főhajtás a klasszikus túlélőhorror előtt, hanem egy saját hangon megszólaló, komor és emlékezetes utazás is. Tech-noir világa, brit disztópikus háttere, feszes felépítése és következetes atmoszférája miatt könnyű megszeretni, különösen azoknak, akik hiányolják a kétezres évek elejének horrorjátékait. Rövid, de sűrű élmény, amely nem akar többnek látszani annál, ami – viszont abban meglepően erős.