A hét királyság lovagja – Kritika

A Trónok Harca sorozat elsöprő sikere, majd a befejező évad elsöprő bukása után – legalábbis számomra – Westeros elveszett. Egyfelől lezárult egy korszak, az összecsapott utolsó évad után pedig, (ahol nekem az volt az érzésem, hogy Martin írói koncepciója nélkül az alkotóknak ötletük se volt, mit csináljanak, vagy, jobb esetben csak be akarták végre fejezni az eposzt) nem igazán éreztem, hogy vissza akarok térni ebbe a világba. Majd jött a Sárkányok Háza, ami gyengébb ismétlésnek érződött, megnéztem, elvoltam vele, de percig nem izgultam senkiért. Majd megérkezett A hét királyság lovagja, amit az HBO jóvoltából volt alkalmam egy délután alatt végig pörgetni. Bevallom, jól szórakoztam, de ha valaki ezzel akar új esélyt adni Westeros világának, az csalódni fog.

Valószínűleg nem leszek egyedül, aki a Kóbor lovag (The Hedge Knight) nevet viselő novellát nem olvasta, így a kritika is egy teljesen „tudatlan” egyszeri néző szempontjából íródik. A történt szerint a Sárkányok Háza eseményei után járunk, a Targaryenek uralják még a Hét (vagy több?) királyságot, és Ser Dunk a fegyverhorodzóból lett lovag, és hű, hozzácsapódott fegyverhordozója Egg szemszögéből vesszük éppen szemügyre a Martinra oly jellemző dark-fantasy világot. Az eseményekbe Ser Dunk életének fordulópontján kapcsolódunk be: mestere meghalt, és Dunk azon filozofál, hogy a rámaradt lovakkal és páncélokkal mit kezdjen. Átfut az agyán, hogy az árukból királyként élhetne ideig-óráig, de ha nem kezd magával valamit, az utcán, éhezve, hajléktalan módjára, valószínűleg halottként végzi. Így hát jön a nagy ötlet, a közelben lovagi torna kerül éppen megrendezésre, így ha ott bizonyít, akkor talán egy nagyobb ház szolgálatába szegődhet.

Ha ismerős az alapötlet, nem véletlen. Az első húsz perc után (ami amúgy részek tekintetében nem is túl kevés, mivel elég feszes tempót diktál a sorozat a maga 30-40 perces játékidejeivel) egyből a Lovagregény jutott eszembe. A Heath Ledger nevű klasszikus többé-kevésbé hasonló alapfelvetésekkel indít, csak az ottani könnyed hangulat helyett ebben a világban a sár, vér, gyilkosság és az emberi mocsok legalja kerül megjelenítésre, ami élesen szemben áll a Ser Dunk által képviselt naiv jósággal. A magas, sokszor bárgyú óriás szemében az egyszeri néző fejében is élő, romanticizált középkori lovag képe él, az igazság és a gyengék védelme nála hitvallásként él, a lovagok és királyok pedig a megtestesült jóság és becsület képei.

A sorozat remekül játszik poszttraumás élményeinkkel, és folyamatosan játszik rá a Trónok harcából és a Sárkányok harcából ismert kegyetlenségre. Szinten öt percenként várjuk, hogy mikor hal meg valaki, mikor szúrja hátba az egyik lovag a másikat. Ser Dunk olyan erős kontrasztban áll az általunk megismert világgal, hogy szinte elképzelhetetlennek tartjuk, hogy egy napnál tovább élhessen benne, ezáltal pedig nem tudjuk nem izgatottan várni, hogy mikor éri elé az igazságtalan, ámde valószínű vég.

A hangulathoz az ismert látványon kívül sokat hozzátesz a remek írói munka és a kifogástalan színészi alakítások. Előbbi tetten érhető abban a hat részben, ami összefoglalja Ser Dunk lovagi útját: a fókuszált lovagi torna, a remek karakterek, a főszereplő karakterfejlődése és a jól elhelyezett fordulatok patikamérlegen vannak kiszámolva. A színészek, élükön a főszereplő Peter Claffey-el egytől-egyig lubickolnak a szerepükben, saját egyéniséggel rendelkeznek és motivációikra is jut idő a bő négy órás játékidőben. Claffey-n túl, akit érdemes megemlíteni még, az Egg-et játszó Dexter Sol Ansell, aki 10 éves létére elképesztően meggyőző alakítást nyújt, ezzel zárójelbe rakva véleményem szerint például a Stranger Things (egyébként szintén tehetséges) gyerekszínészeit.

A hét királyság lovagjának másik jelentős erénye a határozott történetvezetés. Külön öröm, hogy minden jelenetnek értelme van, nincs felesleges időhúzás, nincs felesleges agonizálás. Nem volt felesleges „én majd megmagyarázom, amit az értelmesebb néző magától is tud már” rész. Minden jelenet vagy a cselekményt viszi előre, vagy a motivációkat helyezi perspektívába. Talán az egyetlen probléma a sorozattal (vagy egyéni kritika, ha úgy tetszik), hogy végtelenül kiszámítható és az egyetlen izgalomfaktort Martin neve szolgáltatja. Tőle várjuk a hatalmas, láthatatlan fordulatokat, de ezeket A hét királyság magas lovagja olyannyira hanyagolja, hogy szinte részekre előre megjósolható, hogy mi fog történni.

Összességében azonban a sorozat remekül működik, az év eleji felhozatalban nekem különösen üdítő élmény volt, de aki az új Trónok harca élményt keresi, az csalódni fog. Westeros világa inkább csak díszlet, ha nem lettek volna Targaryenek, Baratheonok vagy bárki más a nagyobb házakból, ez a sorozat akkor is működne. Lényegében Ser Dunk naiv, jólelkű belső világa hadakozik a piszkos, becstelen valósággal és a néző magában bízni akar a boldog végben, míg pontosan tudja és érzi, hogy ez sajnos ritkán működik így a valóságban. Ha szimplán egy jóleső, középkori fantasyra vágysz, de nem érdekel a Trónok harca világa, akkor is ajánlom a sorozatot, de ha hiányzik Westeros, akkor ez a kis minisorozat segíthet, míg megérkezik a Sárkányok háza folytatása.