A történet néhány évvel az első befejezése után kezdődik. Dominus Ghaul megérkezik a rendszerünkbe, és másodpercek alatt megfoszt minket mindentől, amit korábban felépítettünk, nem beszélve a Guardianek fényétől. A Traveller csapdába esik, a túlélők vagy elmenekülnek, vagy meghalnak, és teljes a káosz. Azonban a játékos rövid időn belül újra visszaszerzi a fényt, s az ő – azaz a mi – feladata lesz, hogy rendet teremtsünk naprendszerünkben, még mielőtt késő lenne. A küldetések között kiváló minőségű átvezető videók viszik tovább a történetet, és a remek castingnak hála elsőosztályú alakításokat kapunk. A kiváló nyitásnak köszönhetően már az első percektől fogva izzó gyűlölettel fogunk viseltetni Ghaul iránt, ráadásul az utunkat kísérő karakterek széles érzelmi tárháza (kétségbeesés, elszántság, bánat, öröm) is segíteni fog, hogy bő 12 óra leforgása alatt végigmenjünk a kampányon.

Az első résznek sem volt szégyellnivalója, de a Destiny második felvonása olyan szinten tele van tömve tennivalóval már az első fejezettől kezdve, hogy sokszor fogjuk azon kapni magunkat, hogy a főküldetések helyett más tevékenységet folytatunk. Eleinte még próbáltam emlékeztetni magam, hogy ne nagyon kalandozzak el, de később rájöttem, hogy mindhiába. Mindig akadt valami érdekes dolog, legyen az egy Public Event, egy Lost Sector, ahol valami loot várja az érdeklődőt (meg persze az állandóan fennálló életveszély), vagy akár bolygóspecifikus kalandok, értékes jutalmakkal. De ez még csak a felszín, ezeken túl is számos elfoglaltság akad. PVP- és PVE-küldetések a Crubicle-ben, őrjáratok, random minibossok, számos kihívás és különleges küldetés, a mellékszálakról nem is beszélve. No és persze ott a Leviathan Raid, ami a Destiny 2 egyik legösszetettebb és véleményem szerint legnehezebb kihívása eddig.

A zseniális azonban az, hogy szinte soha nem fogjuk azt érezni, hogy valamivel hiába foglalkoztunk. Mindig lesz valami olyan jutalom (legyen az loot vagy élmény), amiért nem fogjuk elvesztegetett időként értékelni az adott küldetést. Ráadásul a szintezés és a Guardianek fényének szintje is tökéletes ütemben fejleszthető, egyszer sem éreztem azt, hogy vért kéne izzadnom egy-egy fejlesztésért. Mindig a megfelelő időben kaptam olyan új lootot, amely valamilyen szinten hasznosítható volt, és külön farmolni és grindolni se kellett eddig soha, hogyha kellett valami. Csak olyan dolgokat csináltam a játék alatt, amit amúgy is megtettem volna, s mindig megvolt a gyümölcse.

Maga a kampány is rengeteg kihívással és izgalmas pillanattal vár minket, akár egyedül esünk neki, akár barátainkkal. Azonban az igazi móka ez után kezdődik. Talán ami a legjobban érzékelteti, hogy miről beszélek, az a Dominus Ghaul elleni küzdelem lehet. Az utolsó küldetések és az odáig vezető út a csodálatos zenének és a remek hangulatnak köszönhetően adrenalinpumpáló volt, és a végső lövések leadása is komoly elégedettségekkel töltött el, mégis azt kell mondanom, hogy maga az utolsó harc messze nem volt olyan kihívás, mint lennie kellett volna. Azonban kampány befejezése után ott van megannyi Strike-küldetés, ahol sokkal több kihívás és sokkal átgondoltabb és változatosabb bossharcok várnak minket. Ráadásul ezek a küldetések olyan helyekre is elvisznek minket, ahova magunktól nem biztos hogy odataláltunk volna, és a háromfős kooperatív munkára épülő missziók ráadásul kellően nehezek is. Emellett számos Legendary-tárggyal kecsegtetnek, és sokat adnak ahhoz, hogy gyorsan feltornázd a Light-szintedet a kívánt magasságokba.

 

Ha már tárgyak. Messze nincs annyira változatos felhozatal, mint amit hasonszőrű játékoktól látni szoktunk, azonban az alapvető fegyverek közül még így is mindenki meg fogja találni a játékstílusához illőt. Ráadásul az endgame-tartalmak között olyan Exotic-fegyvereket is találhatunk, melyek bónuszaikkal és módosításaikkal jelentősen befolyásolhatják a játékmenetet. Például az egyik személyes kedvencem a Rat King pisztoly (avagy hand cannon), ami láthatatlanná tesz, amennyiben  gyilkolás után azonnal újratöltesz. De ez csak egy a sok közül. Felszerelésünket idővel fejleszthetjük is, bár ez kezdetben igencsak zavaros vizekre fog hozni minket. Azonban ha rájövünk, hogyan működik a megannyi mod és az infusion rendszer, akkor további Light-pontokat adhatunk hozzá karakterünkhöz, szépen lassan feljebb tornázva a Guardianünk erejét. Ezenkívül különböző módokon meg is változtathatjuk a felszerelések kinézetét, azonban a Shader rendszer (az anyagok újrahasználhatóságának hiányában) többnyire arra bátorít, hogy várj, míg a kvázi végleges páncélodat, fegyveredet be nem szerzed.

Nem mehetünk el továbbá a Bright Engrams névre keresztelt loot boxok mellett sem, amelyek többnyire a Destiny 2 prémiumvonalát képviselik. Általában különböző hajók és Sparrow-k (ezeket a bolygókon használhatjuk gyorsabb közlekedésre) találhatóak bennük, de nem ritkák az erősebb modok, fegyverek, kinézetek sem. Amennyiben elérted a maximális 20-as szintet, minden kvázi szintlépés után (tehát ha felmegy maxra az experience-csíkod) kapsz egy ilyen dobozt ajándékba.

A játék kompetitív része is sokat változott az előző részhez képest. Sokkal jobban támaszkodik a csapat együttműködésére, mint valaha, ráadásul, a power-fegyvereket és class-specifikus képességeket leszámítva nem igazán van lehetőségünk egy lövésből megölni ellenfelünket. Ez lehetőséget ad az úgynevezett taktikai visszavonulásra (értsd: futni mint a gyalogkakukk a prérifarkas elől). A 11 (a PS-exkluzívat is számolva 12) pálya is kellően változatos a kétszer 4 fős összecsapások számára, azonban sokszor az volt az érzésem, hogy egy fokkal kisebb helyszínek még feszesebb, még gyorsabb meccsekre adhattak volna lehetőséget. Sokszor éltünk mi is azzal a taktikával, hogy a lehető legtovább húztuk a direkt konfrontációt, és ügyes manőverezéssel éltük túl a nálunk erősebb csapatok támadásait.

Ha valakinek pedig nincs ínyére a más játékosok elleni küzdelem, akkor a Strike-módokban próbálhat szerencsét, ahol, mint korábban már említettem, egy három fős csapat részeként kell egy körülbelül 10-20 perces küldetést teljesíteni. (Nehézségtől függően.) Amennyiben itt meghalunk, társainknak lehetősége van feléleszteni bennünket, de ha mindenki kidől, akkor is a legközelebbi checkpointtól próbálhatjuk újra, egészen addig, míg a társaság fel nem adja, vagy sikerrel nem jár. A PvP, de a PvE rendszer egyik hátulütője is azonban, hogy nem mi magunk választjuk ki, mit szeretnénk tenni. Egy random sorba dob be minket a játék, s ezért előfordulhat az is, ami velem történt, hogy háromszor zsinórban verekedtem magam végig ugyanazon a misszión. Persze jutalom jár a végén, de harmadjára már kicsit unalmas volt ugyanott, ugyanazokkal az ellenfelekkel találkozni. Ráadásul a játék igen nehezen talál egyelőre játékot, és semmi büntetést nem ad azoknak a játékosoknak, akik élből ki is lépnek egy-egy módból. Így sokszor kerültem olyan szituációba is, ahol csonka csapattal próbáltunk legalább tisztességes vereséget szenvedni.

A Clan rendszer is remekül működik a játékban. Egy-egy lobogó alatt a játékosok képesek könnyebben megtalálni egymást, valamint számos közös tevékenységben is részt vehetnek. Az egyéni részvétel pedig értékes jutalmakkal párosul, így érdemes mindenkinek előbb-utóbb egy szimpatikus klánt találni.

A Destiny 2 látványvilágára sem lehet panaszunk. A fő bolygók és helyszínek gyönyörűek és egyediek, változatosabbnál változatosabb helyszínekkel. Ehhez párosul a mindig az eseményeket hűen követő zene, mely kellőképpen fülbemászó a békésebb pillanatok közben, s kellőképpen inspirál és epikus, mikor harcra kerül a sor. Összességében én maradéktalanul elégedett voltam és vagyok a játékkal.  Természetesen van néhány érdekes bug és néhány feature hiányzik még belőle (semmi olyan, amit egy frissítés ne oldana meg). Egyedül és barátokkal karöltve is remek szórakozást nyújt, és rengeteg tartalommal szolgál. Egy percig nem érezzük azt, hogy unatkoznánk a megannyi tartalom között, és az átgondolt mechanikáknak és fejlődésrendszernek hála remek szórakozást nyújt mindenkinek.

Hozzászólások

hozzászólás