A Medal of Honor: Warfighter csúfos bukása után vajon megmenti a háborús FPS-ek becsületét a legújabb Call of Duty epizód?

A Medal of Honor: Warfighter megjelenését és meglepően rossz pontszámait követően jogosan hihettük azt, hogy a játékvilág teljesen megcsömörlött a háborús FPS-ektől. A műfaj és a koncepció rajongói abban bíztak, hogy csak a kritikusok által elindított dominó-effektus sújtotta a Warfightert – mert a gyakorlatban azért nem volt olyan rossz, mint az értékelések alapján –, ám ennek bizonyításáért meg kellett várnunk a Black Ops II megjelenését. A játék a kijelölt időpontban meg is érkezett, és már az első vélemények alapján tudni lehetett, hogy – habár a sorozaton belül nem alkotott kiemelkedőt – a Medal of Honort sikeresen maga mögé utasította. Játéktesztünkben mi is állást foglalunk a témában!

 

A Call of Duty-sorozat legutóbbi epizódjait néhány éve már nem lehet csak egy nagy egészként szemlélni, illetve értékelni, hiszen az Infinity Ward és a Treyarch gondoskodott arról, hogy az egyjátékos mód mellett a többjátékos élmény is folyamatos megújuláson menjen keresztül, és ne ugyanazokat a köröket fussa le évről-évre. Első ízben a kampányt illendő megvizsgálnunk, ami a történet szerint továbbra is elég kusza, helyenként érthetetlen és ködös is, de ezt már megszokhattuk az első Black Ops-tól. A cselekmény ettől eltekintve egyenes folytatásnak tekinthető, a középpontba pedig David Masont állítja, aki nem más, mint az első epizódban megismert Alex Mason fia. Alex egyébiránt néhány küldetés erejéig visszatér még közénk a kampány első felében, amikor a nyolcvanas években vesszük fel a történet fonalát, de az események nagy része 2025-ben játszódik majd, egy újabb Hidegháborúban, amit ezúttal Kína robbantott ki, méghozzá azzal, hogy egy korábbi tőzsdetámadás okán beszüntette a földfémek exportját, alaposan ráijesztve ezzel Amerikára, hiszen teljes egészében ellehetetlenítették számukra a modern hadviselés lehetőségét. Egy fiktív kínai és amerikai konfliktus helyett azonban David Mason számára többnyire sokkal fontosabb lesz apja régi nagy ellensége, Raul Mendenez, aki nem csak felelős a két nagyhatalom közötti konfliktusért, hanem egyben bosszúhadjáratot is folytat a családját ért múltbéli sérelmekért. A sztori egy kicsit nehezen érthető – egyáltalán nem olyan gördülékeny, mint a Modern Warfare-sorozat esetében –, de kellő odafigyeléssel komoly csavarokat és meglepetéseket is felfedezhetünk majd benne. Különösen nagy csattanónak tekinthető a végjáték, de az is garantáltan furcsa arckifejezést fog csalni néhány rajongó arcára, amikor kiderül például, hogy Frank Woods még mindig életben van!

 

A játékmenet szempontjából a Treyarch már korábban beharangozott számunkra néhány kiemelkedő újdonságot, így többek között például a szabadon alakítható történetet, ami – ha nem is annyira összetetten, mint azt elképzeltük –, de valóban megvalósításra került. Természetesen senki se gondoljon szerepjátékos párbeszédekre, valamint óriási lehetőségekre, alternatív útvonalakra és egyebekre pedig pláne, a Black Ops 2 ugyanis megmaradt a lineáris pályaszerkesztésnél és történetvezetésnél, de néha lehetőséget kapunk arra, hogy beleszóljunk az eseményekbe, így többnyire emberéletek vagy emberi kapcsolatok felett mondhatunk ítéletet. Ezeknek a legtöbb esetben valódi következményük és súlyuk is lesz, amelyeket sokszor csak néhány pályát követően ismerhetünk meg, de az is lehet, hogy kizárólag a végjátékban lesz szerepe egy órákkal korábban meghozott döntésünknek. Ötletnek nem volt utolsó ez a lehetőség, de nem hoztak ki belőle annyit a fejlesztők, mint ami elvárható lett volna tőlük ezen a téren, hiszen éppen a linearitással és az előre szkriptelt pillanatokkal nem tudtak mit kezdeni, holott titkon ezek minimalizálódását reméltük az újdonságtól. Szerencsére a látványos és emlékezetes jelenetektől így is csak úgy hemzseg a kampány, ha a Warfighterhez hasonlítjuk, akkor nincsenek benne olyan meglepő momentumok, mint például az autós üldözés, de az epikus és emlékezetes pillanatok tekintetében a Black Ops II toronymagasan leelőzi a konkurenciát, annak ellenére is, hogy a futurisztikus találmányokat és harcászati eszközöket egy kicsit jobban is előtérbe hozhatták volna a készítők.

 

A fenti kijelentés – a konkurencia leelőzéséről – egyébiránt igaz az újdonságokra is, hiszen rengeteg apró módosítást tapasztalhatunk majd a kampányban – így például a küldetések előtt tudunk majd fegyvert választani vagy modifikációkkal élni –, de ennél sokkal hangsúlyosabb reformokba is botolhatunk, így például a Strike Force küldetésekbe, amelyeknek köszönhetően egy csapásra taktikai stratégiává alakíthatjuk át a játékot. A Strike Force feladatok tulajdonképpen – végletekig leegyszerűsítve – időre játszódó mellékküldetések, amelyek teljesen opcionálisak, de hatással lehetnek akár a történetre és a játék fináléjára is, ami ezúttal nem csak egyféleképpen végeződhet. Az efféle mellékes bevetések során lehetőségünk van egy kisebb egységet irányítani a csatamezőn, amelyek katonákból, különféle robotokból, drone-okból és egyéb egységekből állhatnak. A játékosok egy biztonságos stratégiai nézetből látják az eseményeket, illetve irányítják az egységeket, de amennyiben szorul a hurok odalent, vagy nem igazán szeretnek parancsnokot játszani, akkor csatlakozhatnak személyesen is az ütközetekhez, ám nem árt vigyázni, mert aki egyszer itt meghal, azt nem támaszthatja fel többé senki és semmi. A Strike Force küldetések összességében igencsak kellemes meglepetéssel fognak szolgálni a legtöbb Call of Duty rajongó számára, hiszen egészen más perspektívából ismerhetjük meg a háború borzalmait, a feszített tempó és a lényegesen komolyabb kihívás miatt pedig gyakran izgalmasabb is lesz a játék ezen része a többihez képest. Biztosak lehetünk ugyanakkor abban is, hogy legalább a rajongók fele nem fog tudni megbarátkozni a lehetőséggel – feltehetően ezért tették opcionálissá a készítők –, mert bár rövid küldetésekről van szó, de mégis olyannyira megakasztják a játék kampányát és olyannyira más megközelítést igényelnek, hogy az kimagaslóan merész lépés volt a Treyarch részéről, de éppen ezért örülünk neki. Nem mehetünk el szó nélkül ugyanakkor amellett sem, hogy a Strike Force esetében az irányítás egy kicsit még összecsapottnak, de sokkal inkább kiforratlannak tűnik, ami szintén elrettentő tényező lehet, de, mint újdonság, így is elégedettek lehetünk vele.

 

A kiválónak, de a többi Call of Duty-hoz képest azért kissé átlagosnak tekinthető egyjátékos kampány után érdemes ugyanakkor néhány gondolat erejéig a multiplayer opcióval is foglalkoznunk, amiben elsősorban az apróbb változásokat preferálta a Treyarch. Ennek fényében például soha nem látott részletességgel tudjuk majd személyre szabni karaktereinket, szó szerint órákat tölthetünk el a Create-a-Class opcióval szöszmötölve, de újragondolták a fejlesztők a Kill Streak rendszert is, ami helyett bevezették a Score Streaket. A szisztémák alapjai teljes egészében megegyeznek, de ezúttal már szó szerint mindenért pontokkal fog jutalmazni minket a játék, legyen az egy felrobbantott bomba, vagy a kiválónak megítélt csapatmunka. A játékmódok között többnyire a jól ismert és jól bejáratott lehetőségek köszönnek majd vissza, de akad köztük egy vadonatúj opció is, avagy a Hardpoint, amit betöltve véletlenszerű területeket kell megvédelmezniük a csapatoknak. Ennél sokkal komolyabb újítások érték a zombis módot, ami a World at War óta tartozik a Treyarch által készített Call of Duty epizódokhoz, és a Black Ops II-ben lényegesen kiforrottabb formában ismerhetjük meg. A legnagyobb érdekesség, hogy a Zombies tulajdonképpen egy teljesen önálló alkalmazás lett a játékon belül, így legalább olyan összetetté vált, mint a Modern Warfare-sorozat esetében megtapasztalt Spec Ops móka. A zombis többjátékos módok között egyébiránt a szokásos lehetőségek mellett találhatunk egy Grief nevű játékmódot, amiben két négyfős csapat mérheti össze tudását, miközben az élőhalottakkal is meg kell küzdeniük, de a szokásos Survival lehetőség mellett érdemes kiemelni még a Tranzitot is, ahol úgy kell visszavernünk az élőholtak támadásait, hogy közben különféle feladatokat oldanunk meg a továbbjutás érdekében. Ötletes, összetett és egyben kiváló újítások kísérik tehát a zombi módot, ami igaz a teljes multiplayerre is. Ha ezt a momentumot összevetnénk a Warfighterrel, akkor az egyértelmű győztes a Black Ops II lenne, annak ellenére is, hogy a többjátékos opció egy kicsit átláthatatlan lett, és gyakran érezni úgy, hogy a fejlesztők nem tudták eldönteni, hogy bizonyos tartalmakkal inkább a casual, vagy a hardcore e-sport rajongóknak szeretnének-e kedvezni.

 

A legújabb Call of Duty esetében már a megjelenés előtt hangoztatta a Treyarch, hogy bár új grafikus motor nem készül hozzá, de a küllemet tekintve így is komoly változásokat tapasztalhatunk majd. A helyzet azonban az, hogy – a PC-s verzió legalábbis – közelébe sem ér a Frostbite 2-vel meghajtott konkurensnek, sőt, helyenként már olyan alacsony felbontású textúrákkal is találkozhatunk, amelyek garantáltan kihúzzák a gyufát néhány rajongónál. Hiába a DirectX 11 támogatás, hiába az érezhető fejlődés, a Call of Duty-sorozat életében már nagyon indokolttá vált a grafikus motor cseréje.

 

Mindent összevetve a Black Ops II teljes egészében a papírforma szerint teljesített. Bizonyára sokaknak csalódást okoz majd, hogy bár hozza az elvárt minőséget, de a Treyarch még az újdonságok ellenére sem tudott kiemelkedőt alkotni a franchise keretein belül, holott minden esélye megvolt rá. Ehhez nem titkoltan még legalább egy évnyi plusz fejlesztési időre lett volna szükségük, és bár így is alaposan lekörözték a Medal of Honor: Warfightert, örömünket némi hiányérzet árnyékolja, hiszen amennyiben lett volna idejük a fejlesztőknek, akkor a Black Ops II-ből ennél lényegesen többet is ki tudtak volna hozni. Azért örülünk, hogy legalább bebizonyították: van még potenciál a háborús FPS-műfajban.

Értékelés: 8,5/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás