Előrebocsátanám, hogy jól ismerem az Assassin’s Creed-játékokat (az összessel játszottam), valamint a filmet is láttam, de könyv formájában még nem volt szerencsém hozzá, így amikor nézegettem, hogy melyik kötettel kellene kezdenem, úgy gondoltam, jobb lenne egy olyat választani, amely távol van a játékoktól. Így a New York-i felkelés lett a befutó, több szempont miatt is:  az első, amit fentebb is írtam, míg a másik fő indok, hogy kíváncsi voltam, az író (Matthew J. Kirby) hogyan is vezeti be az olvasókat ebbe a világba. Felemás érzéseim lettek a könyv végére.

A könyv fülszövege:

„Owen élete fenekestül felfordul, amikor apja, akit a fiú meggyőződése szerint ártatlanul ítéltek el, meghal a börtönben. Monroe, a fiú iskolájának informatikusa felajánlja neki, hogy egy Animus használatával lehetővé teszi Owen számára, hogy tisztázza apja nevét. Az eszköz segítségével ugyanis feltárhatja a saját DNS-ében rejlő genetikus emlékeket.

Ám Owen nagyobb fába vágta a fejszéjét, mint hitte. A szimuláció alatt ugyanis felfedez egy ősi és nagy hatalmú, rég elveszettnek hitt relikviát – az Édenszigonyt. Két rivális titkos szervezet, az Orgyilkos Testvériség és a Templomos Rend semmitől sem riad vissza, hogy megszerezze ezt az ereklyét. Owen számára hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy csak úgy menekülhet meg, ha ő találja meg először a Szigonyt.

Monroe irányítása alatt Owen és néhány másik fiatal egy olyan szimulációba lépnek be, amely a DNS-eikben lévő közös emlékeken alapul: az 1863-as New York-i felkelés idejébe térnek vissza. Owen és társai súlyos kihívásokkal kerülnek szembe a forrongó város utcáin, ott megélt tapasztalatiknak pedig hosszú távú következményei lesznek a jelenben.”

A történet leírásából egyből rájöhetünk, hogy egy ifjúsági regénnyel van dolgunk, ami nem kifejezetten baj. Főként Owent emelik ki a történet főszereplőjeként, de én még Javiert is ide venném, mert neki is fontos szerep jut. Van még négy társuk, akikkel együtt merülnek el a New York-i felkelésben, név szerint: Grace, David, Natalya és Shane. De a történetben egyiküket se ismerjük meg igazán.

Owen és Javier régóta ismerik egymást, a kettejük kapcsolatáról olvashatunk a legtöbbet, a múltjukat is megismerjük nagy vonalakban, de semmi extrát nem kapunk, csak a felületes tényeket. A maradék négy karakterről nagyjából semmit sem tudunk meg, ők csak azért vannak ott, mert csak hatan együtt találhatják meg az Éden Darabot.

Monroe-t direkt nem emlegettem eddig. Ő az a tipikus karakter, aki jó fejnek tűnik, de menekül, és sokkal több titkot rejteget, mint gondolnánk. A múltjából kapunk 1-1 mondatott, és ennyivel elrendezik. Rendben van, egy trilógia első darabjáról beszélünk, de akkor sincs számomra kellően felvezetve a karakter. Ezt sajnáltam, pedig érdekes gondolatai vannak.

Ha már a gondolatok: ugye a Bérgyilkos Testvériség és a Templomos Rend állnak egymással szemben, Monroe a szürke zónában mozog, egyik félt sem támogatja, és az Éden Darabot is inkább el akarja tüntetni, ezt sokszor megszellőztetik a történetben, de nem kapunk rá igazi választ. Miért nem akarja egyiket sem támogatni? Akkor mi a valódi célja? Mi a motivációja, hogy két ekkora szervezetnek keresztbe tegyen? Elsiklik ezek felett a könyv, lehet egy későbbi részben kapunk választ, de töredékek már itt is lehettek volna.

De az Assassin’s Creed igazi ereje mindig a múltbeli részekben rejlett, így már a jelenről eleget írtam, nézzük meg az 1863. július 13-16 között történt New York-i felkelést. Itt is igaz, hogy a múltidézés nagyon jól sikerült, a hat ifjú karaktere itt már lényegesen érdekesebb, és jóval többet kapunk belőlük. Több szálon futó történetet ismerhetünk meg, és ezek nagyon jól vannak kezelve, érdekesek amikor összefutnak a szálak és interakcióba lépnek a karakterek. A jelennel kiépített kapcsolat, az Animus is jól ki van dolgozva. Vannak szabályok, ilyen például: csak megfigyelők lehetnek az események során, ha át akarják venni az irányítást az ősük felett, deszinkronizálódhatnak. Itt is kiemelhetem a Monroe-val fennálló kapcsolatukat, mert vele tudnak beszélni, miközben az ősüket figyelik, és a gondolatai között járkálnak. Ez a kapcsolat a jelen és múlt között hiányzik a játékokból, itt nagyon jól elhelyezték, és aktívan használják is. Ezek a momentumok nagyon tetszettek.

Valamint a végén, amikor véget érnek a múltbéli események, érezni kezdik, hogy valami megváltozott bennük: hiába szakadtak el az ősüktől, egy része ott maradt mindegyikükben, és a jellemük terén is mutatnak változásokat, valamint aki Bérgyilkos vagy Templomos volt a múltban, kapott extra képességeket is.

Az elmaradhatatlan utalások is megvannak a regényben: Eziora úgy utalnak, mint a leghatalmasabb Bérgyilkosra (szegény Altair). De a személyes kedvencem Javier őse volt, aki egy hatalmas utalás, ezért ezt nem is szeretném lelőni. Aki ismeri a játékokat, azonnal rá fog jönni, hogy ki az őse. De a regényben is kapunk rá konkrét utalást, illetve magyarázatot.

Az Assassin’s Creed: Last Descendants – A New York-i felkelés számomra egy felemás könyv. A jelenben játszódó részek kapkodnak, nincsenek magyarázatok, a karakterek súlytalanok, nincsenek elmélyítve. De amikor a a múltba utazunk, akkor már a helyzet drámaian javul, végre kapunk magyarázatokat, és végre ismertek lesznek a motivációk.

A könyvet merem ajánlani mindenkinek, aki szereti az Assassin’s Creed világát, hiszen imádni fogják az utalásokat és ezt, az eddig még nem ismert történelmi részt. Aki újnak számít AC terén, de meg akar ismerkedni ezzel az univerzummal, annak is jó lehet, de az elején sokat kapkod az író, sok magyarázatot nem ad, ám amikor elindulnak a New York-i események, már egy sokkal tisztább és jobb képet kapunk. Kíváncsi leszek a folytatásra, hogy hová is futnak ki az események.

Assassin’s Creed: Last Descendants – A New York-i felkelés

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás