I’m Still Standing, Can You Feel the Love Tonight, Sacrifice, Your Song, Goodbye Yellow Brick Road, Crocodile Rock, Sorry Seems To Be The Hardest Word, Rocket Man, Candle in the wind, Tiny Dancer, Don’t Go Breaking My Heart – csak néhány, azokból a világhíres dalok sokaságából, amelyeknek a dallama ott motoszkál a fejünkben, és amelyek megkomponálásáért hálásak lehetünk korunk egyik élő legendájának, Elton Johnnak.

Reginald Kenneth Dwight néven látta meg a napvilágot, 1947-ben. Mindössze hároméves volt, amikor elkezdett családi körben zongorázni. Hétévesen már szakember foglalkozott vele, tizenegy évesen pedig – elképesztő tehetségének köszönhetően-  ifjúsági ösztöndíjat nyert a Királyi Zeneakadémiára. Zenei talentumának köszönhetően eddig hat Grammy-díj és egy Oscar-díj tulajdonosa. Több évtizedes sikeres zeneszerzői, zenészi és énekesi munkássága a becslések szerint 128 milliárd forintnak megfelelő fontot hozott eddig Sir Elton Hercules John konyhájára. Ám a lovagi cím, a boldog család, valamint a díjak és elismerések mögött egy igen intenzív, önpusztító életvitellel átszőtt életút rejlik, amelyet szerencsére még idejében sikerült visszaterelni a megfelelő mederbe, és ennek köszönhetően élő legendaként láthatta a róla készült filmet. A Rocketman június 6-tól birtokba veszi a hazai mozik vásznait. Hogy érdemes-e megnézni, és hogyan vélekedett a művész úr a filmről, a következő sorokból mind kiderül.

A kétórás életrajzi filmet a Bohém rapszódia egyik rendezője, Dexter Fletcher jegyzi. A történet egy csoportterápiával indul, ahová betoppan ördögszarvaival egy különc illető. A jelmez alatt egy kétségbeesett, szeretethiányos, fiatal férfi rejtőzik, aki elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy segítséget kérjen egy szakembertől. A csoport előtt feltárul a férfi múltja, sikerei, csalódása, a nagy nyilvánosság előtt titkolt homoszexualitása, amelyek mind-mind tényezői voltak annak, hogy alkohol- és kábítószerfüggő vált belőle. Visszaemlékezései gyermekéveivel kezdődnek, amikor szeretethiánya kialakult. Megismerünk egy tehetséges kisfiút és az ő családját. Egy, a munkájából adódóan elfoglalt és gyakran úton lévő, rideg apát (Steven Mackintosh), aki képtelen gyermeke felé kifejezni érzelmeit; egy önző, kissé számító anyát (Bryce Dallas Howard); és egy végtelenül kedves, unokáját érzelmileg istápoló nagymamát (Gemma Jones).

A rendező látásmódja egészen különlegessé teszi ezt az alkotást. Musicalszerű elemek ívelik át az egész filmet, különösképp a „fiatal éveket”, parádésan szemléltetve mindazt, ami addig történt vele (a zenei tehetségének felfedezése, szüleinek magánéleti válsága, kamaszkor, gyakori zongorafellépések a helyi kocsmában). Zseniális és gyönyörű képek simogatják olykor az ember lelkét, ilyen például az a jelenet, amikor kisfiúként kottát olvas a zseblámpa fényénél, és ahogy az ujjaival a levegőben leüti a billentyűket, a szobája sötétségéből csillagokként ragyognak fel egy képzeletbeli zenekar tagjai.

Mint minden fiatalnak, aki fogékony a zenére, és tehetségesen játszik egy hangszeren, kell egy újabb löket, egy következő szint. Az ifjú Reginald életében ezt a szerepet egy zenekar tölti be, és ahogy az lenni szokott, a lehetőség is rátalál a bandára, amikor is az egyik fellépésükön ajánlatot kapnak egy ügynöktől. A tehetséges fiúban munkálkodik a kitörés, az ismertség és a hírnév vágya. Hátrahagyja szürkeségét szimbolizáló nevét, és immár Eltonként éli meg a művészi kiteljesedését. Ekkor ismerkedik meg egy hirdetés kapcsán Bernie-vel (Jamie Bell), a tehetséges dalszövegíróval. Kettejük találkozása egy életre szóló barátság kezdete lesz, közös munkájuk gyümölcseit pedig milliók „fogyasztják” világszerte, még napjainkban is.

Nagyszerű színészeket szerződtettek a film fő- és mellékszerepeire. A gyerekszínészek (Matthew Illesley, Kit Connor) ügyesek, megállják a helyüket a kisiskolás és a kamasz Elton szerepében. Bryce Dallas Howard a Black Mirror sorozat egyik évadában nyújtott kimagasló alakításával nyerte el a szimpátiám, amit ebben a filmben, az anya karakterével megerősített. Játékával kivívta megvető pillantásomat. Tőle jobban csak egy karaktert utáltam, méghozzá a Trónok harcából megismert Richard Maddent, aki Elton menedzserét és szeretőjét formálta meg. Egy számító, veszélyes, aljas és gátlástalan ember lapul a megnyerő mosolya mögött. Parádés alakítás. Az egykori „Billy Elliot”, Jamie Bell, akit itt Elton alkotótársaként és barátjaként láthatunk, számomra az egyik legnagyobb meglepetés. Úgy adja át, és olyan hitelesen a figura lényét, hogy szinte azonnal elnyeri a szimpátiánkat. Az a típus, akiből árad a jólelkűség és az önzetlen szeretet. Soha rosszabb barátot!

Végezetül hadd emeljem ki a Kingsman-filmekből megismert, huszonkilenc éves walesi színészt, Taron Egertont. Ékes példája ő annak, milyen az, amikor egy tehetséges fiatal színész végre megkapja eddigi pályája talán legizgalmasabb szerepét, és él ezzel a lehetőséggel. Nem is akárhogy. Nyilatkozataiból és az Elton Johnnal közös duettből olyan alázatosság, tisztelet és hála érződik, ami megmutatkozik a filmben, az általa életre keltett világsztár karakterének megformálásában is. Játéka jól felépített, szép íve van. Jól elkapta a fázisokat, és igen árnyalt, sokszínű a játéka. Akár naiv, jóhiszemű gátlásos fiatal fiúként, vagy lelkes és kreatív alkotóként, esetleg a sikertől (is) megrészegülten látjuk őt, jelenetei tele vannak érzelemmel. Az egyik legszívszorítóbb jelenete, amikor már felnőttként újra találkozik az apjával, és pár pillanatra előbújik belőle az egykori kisfiú énje, aki még mindig az apja elismerésére és szeretetére vágyik… de sajnos most sem kapja meg. Így kell egy igazi művészlelket ábrázolni.

Dexter Fletcher a „Queen-filmmel” magasra tette a lécet, és a véleményem az, hogy a Rocketmannel sikerült megugrania. Zseniális megoldások (a jelenet, amelyben pl. az orgiákra és a szexfüggőségre utalnak, briliáns, szinte pulzál az egész, árad belőle az erotika, mindezt nagyon ízlésesen, izgalmasan prezentálva) jellemzik a filmet, hatalmas piros pont a tűpontosan újraalkotott jelmezekért, kellékekért, videóklip-jelenetekért. Tökéletesek a karakterábrázolások, a szépen, nagyon hasonló hangszínen elénekelt dalok pedig méltóak az eredetiekhez.

A direktor úr olyan filmet készített, ami hitelesen és esszenciálisan adja vissza Elton John életének egy nagyon fontos szakaszát. Képet kapva arról, hogy honnan indult el a kis Reginald, milyen dolgokon ment keresztül, míg végül „szabaddá” és Eltonná vált. Ez pedig mindannyiunkban erősíthet olyan üzenetet, miszerint az légy, aki vagy, éld az életed, valósítsd meg az álmaidat, és persze vedd észre a határokat, ha pedig túl nagy a nyomás, és úgy érzed, bajban vagy, merj segítséget kérni. A létünk ajándék, tartsuk hát nagy becsben…

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás