A kultikus státusznak örvendő eredeti 1998-ban jelent meg, s azonnal belopta magát az akkori játékosközönség szívébe. Az Other Ocean által felújított verzió a gyökerekig hű maradt őséhez, ami a nosztalgiázni vágyó felnőtteknek remek órákat fog nyújtani, azonban a – valljuk be, túlkritikus és igen kényes – 2019-es közönségnek nem biztos, hogy elnyeri majd a tetszését. Utóbbi nem is feltétlenül baj, elsősorban nem is nekik készült ez a játék.

A játék főszereplője a bevezetőben is említett Daniel, akit igazi hősként tartanak számon saját falujában. Azonban kevesen tudják, s akik tudják, azok is a túlvilágról mesélik, hogy Fortesque lovag bizony gyáván halt meg több száz évvel ezelőtt, s a hősi csatának már rögtön a legelején feldobta a talpát. (Szó szerint). A jelenben ősellensége újra hatalomra tör, s aljas mágiával feltámasztja a holtakat, hogy átvegye az uralmat az élők felett. Véletlenül azonban Daniel is visszatér a félig-élők közé, így újra esélyt kap, hogy bizonyítsa hősiességét. Természetesen mindenki ellenünk beszél, az ellenfelek tisztában vannak igaz történetünkkel és még a hősök csarnokában se állnak velünk szóba. Így hát rajtunk a sor, hogy bebizonyítsuk, igenis van helyünk a legendák között.

Nem meglepő módon a legnagyobb újdonságot a design jelenti. Az összes pálya és karakter teljes felújításon esett keresztül, a helyszínek így sokkal változatosabbak, a meseszerű szereplők pedig sokkal viccesebbek és esetlenebbek lettek. Az egész játék sokkal élőbb, sokkal lélekkel telibb lett. A kamerakezelés is alapos felújításon esett keresztül, bár a számos, félig-meddig fix kameraálláson még a szabadon igénybe vehető, gombnyomásra aktiválódó TPS nézet se sokat segít, pláne, hogy ilyenkor csak sétálva tudunk közlekedni. A vizuális kényeztetés mellett a hangok is külön figyelmet kaptak, s bár hűek maradtak az eredetihez, a számos újrakomponált muzsika és a kibővített párbeszédek új színt visznek az egész játékba.

És akkor jöjjön a feketeleves: a játékmenet. Remaster esetén, legyen bármennyire is az alapokról épített, muszáj eldönteni, mit tartsanak meg a fejlesztők és mit kukázzanak. A Spyro és a Crash Bandicoot esetében, mivel az alapjáték mechanikái is tökéletesek voltak, ez a kérdés nem volt túl hangsúlyos, azonban a MediEvil esetében annál inkább. A harcrendszer már akkoriban is elég esetlen volt, s a játék túlnyomó részében csak vadul csapkodva haladtunk előre, hol eltalálva az ellenfelet, hol pedig megsebezve általa. Nos, a készítők semmit nem változtattak az eredeti recepten, így 2019-re, nosztalgia ide vagy oda, ez bizony rövid úton frusztráló tud lenni. Szinte minden maradt a régiben,  így, amennyiben nem elég erős a régi élmény, vagy nem fog meg eléggé a játék világa, elég hamar azon kaphatjuk magunkat, hogy felmegy az a bizonyos pumpa. Szerencsére nálam nem fordult elő hasonló, hiszen gyerekkorom egyik kedvencéről van szó, de bőven meg tudom érteni a másik tábort is.

Ha túltesszük magunkat a sekélyes, 90-es évekbeli harcrendszeren, jön a következő fricska, mégpedig a mentési rendszer. Ugyanis a játék csak pályák között ment, s bizony egy-egy rész több, mint fél órát is igénybe vehet. Mondanom se kell mennyire kellemes érzés az utolsó pár percben elhalálozni és újrakezdeni az egész szintet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a legapróbb hibát is kegyetlenül megbünteti a játék, a checkpointok hiánya bizony hamar fog még a legnagyobb rajongóban is rossz érzéseket felvetni.

Összességében a MediEvil felújításán látszik, hogy a régi rajongókat szem előtt tartva készült. Nem akarták újra feltalálni a spanyolviaszt, nem akartak új játékot létrehozni. Egyszerűen egy alapos plasztikázáson küldték keresztül a 98-as eredeti játékot, hogy a nosztalgiázni vágyó felnőttek és a retro dolgokat kedvelő fiatalok 2019 halloween estéjén kellemesen szórakozhassanak. Mint Remaster tökéletesen megállja a helyét, mint 2019-es játék, már nem annyira. Rajongóként az utóbbit elnézem.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás