Lilo & Stitch: A csillagkutya – Filmkritika

Megjelent a Disney legújabb élőszereplős remake-je, amelyben egy hawaii kislány és egy kutyaszerű kék földönkívüli igyekszik 23 év után újra meghódítani a szívünket. És még mindig sikerül nekik.

A 2002-es Lilo & Stitch a Disney azon korszakának terméke volt, amikor az ezredforduló új közönségigényeihez igazodva felhagytak a tündérmesékkel, hősi eposzokkal, és egy számukra addig ismeretlen műfaj, a sci-fi felé fordultak. Ebből született pár felejthetőbb alkotás (Atlantisz, A kincses bolygó), a Lilo & Stitchnek azonban sikerült kiemelkednie a tömegből, köszönhetően a magyar változatban külön alcímet is kapó „csillagkutya” egyediségének. Stitch szokatlan kinézetével és destruktív viselkedésével elég formabontónak számított a Disney imázsához, amit a marketingcsapat ügyesen ki is használt a film promotálásakor; minden előzetesben egy-egy korábbi rajzfilmjük világába helyezték őt, hogy az ottani szereplők jól megbotránkozzanak rajta. Az évek során aztán a cég egyik legkultikusabb figurájává vált, a népszerűsége ma már Mickey egerét is megugorja merchandise terén. A film sikeréhez hozzájárult még a szintén újításnak számító hawaii környezet, valamint a másik címszereplő, Lilo, akinek bűbájossága mögött a magány és a gyász fiatalkori fájdalmaiba kaptak betekintést a nézők. A két szereplő valószínűtlen barátsága és a család fontosságának örökérvényű üzenete a polinéz kultúra sajátosságaival olyan működőképes recept volt, amire bátran lehetett egy gazdag utóéletű franchise-t építeni.

Nem meglepő, hogy ez a franchise végül megkapta a saját élőszereplős feldolgozását, hiszen a Disney minden sikeresebb rajzfilmje átesik ezen mostanában. Fölösleges azon bosszankodnunk, szükség volt-e rá, inkább nézzük meg, sikerült-e vele érdemlegeset alkotni!

A készítők a rajzfilm sikerének minden fontosabb alkotóelemét felhasználták. Ez az eredeti marketingkampány lemásolásától Stitch közkedveltségének promóciós kimaxolásáig mindenhol érvényesült. A kis kék szőrmók új CGI kinézete egyébként remekül sikerült, semmit sem vesztett a szerethetőségéből, ráadásul a karaktert megalkotó Chris Sanders is visszatér a hangjaként (a szinkronban mi is a megszokott Stitchünket hallhatjuk Kossuth Gábor jellegzetes hangján). Az animációra a többi szereplőnél sem lehet panasz. Az űrlények mindegyike megtartotta a karakterisztikáit, amik ezúttal sokkal részletgazdagabbak, galaktikus jeleneteik pedig rövidek ugyan, de kellően látványosak.

A történet lényegében ugyanaz maradt, bár néhány szükségesnek ítélt modernizáláson átesett. Például a Stitchet üldöző űrlény-duó, Jumba és Pleakley már nem álbajusszal és parókában érkeznek a Földre, amivel a valóságban a (csillag)kutyát sem tévesztenék meg, hanem holografikus álcázással emberekké válnak, ezzel lehetőséget adva az őket játszó színészeknek néhány fergeteges fizikai komédiára. Az ikonikus szörfözős jelenet is sokkal realisztikusabb lett, Nani, Lilo és Stitch nem csak úgy felpattannak a szörfdeszkára, hanem sportfelszerelésben, komoly bemelegítés után lovagolják meg a hullámokat.

A kreatív változtatások közül a legérdekesebb, hogy a rajzfilm negatív figurájaként szolgáló Gantu kapitányt teljesen kiírták, és a szerepkörét átruházták Jumbára. Az ezzel megspórolt játékidőt új emberszereplők töltik ki, úgy mint Nani és Lilo idős szomszédja, Tütü, vagy a jószándékú gyámügyis hölgy, Mrs. Kekoa (mindkét szerepre a rajzfilm egy-egy veterán színészét castingolták). Általuk sok történetszál mélyebb jelentéssel gazdagodik, így Lilo gyámság alá helyezésének problémája és Nani félbehagyott egyetemi tervei is fókuszba kerülnek. Ezek összességében jót tesznek a filmnek, és elfeledtetik a hézagokat, amik a történetmesélés során keletkeznek. Merthogy azokból van bőven. Sem Stitch örökbefogadása, sem a pusztító hajlamának reformálása nincs rendesen kidolgozva, az utána nyomozó CIA-ügynök, Kobra Bubork jelenlétéről nem is beszélve. Nani álláskeresési próbálkozásait is elnagyoltan kapjuk meg, ahogy az sem nyer valódi értelmet, miért tekintik az űrlények védett fajnak a szúnyogot. Nincs megfelelő egyensúly az eredeti és az új sztorielemek között, ami sokszor a felszínesség és átgondolatlanság érzetét kelti.

Ami szerencsére nem szenved hiányosságokat, az Lilo és Stitch barátsága. Az alkotók ehhez tényleg tiszteletteljesen nyúltak, és jól eltalálták, mely pontokon érdemes újítani rajta. Személyiségben mindkét szereplő sokkal csintalanabb lett, ami jót tesz a kapcsolatuknak. Immár kölcsönösen keresik a bajt, ebben találnak hű társat a másikban, és így értik meg, hogy tulajdonképpen szükségük van egymásra. Többet mutatnak a sebezhetőségükből, ugyanakkor vagányabbak és korszerűbbek lettek egy élőszereplős filmhez. A film sztárja ebből a szempontból egyértelműen a Lilót játszó Maia Kealoha. Valósággal lubickol a szerepében (a medencés jeleneteknél szó szerint), kezdő létére cseppet sem esik nehezére Lilo érzelmi mélységeit és magasságait a lehető leghitelesebben visszaadni. Vigyázz Hollywood, nagyon úgy tűnik, hogy egy új csillag van születőben… még ha nem is az űrből érkezett.