Furcsa egy évünk van. Sorra jelennek meg a folytatások és remake-ek, ráadásul nem is éppen kis címekről van szó. Ígéretéhez híven a Terminator is visszatért, de kérdés, erre számítottunk-e…

Amikor John Connor (Jason Clarke), az emberi ellenállás vezére visszaküldi Kyle Reese őrmestert (Jai Courtney) 1984-be, hogy megvédje Sarah Connort (Emilia Clarke – Trónok harca) és biztosítsa a jövőt, egy váratlan esemény megtöri az idővonalat. Reese így a múlt egy új, ismeretlen verziójában találja magát, ahol váratlan szövetségesekre akad – köztük az Őrzőre (Arnold Schwarzenegger) -, veszélyes új ellenségekbe ütközik, és egy új küldetésbe csöppen: vissza kell állítania a jövőt…

Tehát akkor volt egy Mad Maxünk, ami hihetetlenül jól sikerült, de a készítőjétől ezt el is vártuk volna. Volt egy Jurassic Worldünk, ami szintén jól sikerült, habár simán megtehették volna a készítők, hogy csak a franchise sikerében bíznak, de nem, ők mertek újítani és vállalni az ezzel járó kockázatokat. És most van egy Terminatorunk, amiben ugyan baromi jó nézni, ahogy az idősebb Arnie összeakasztja a bajszát a fiatalkori énjével, de csupán erre, valamint arra a poénra, hogy Arnie már „öreg” (de még itt van!), nehéz felhúzni egy komplett filmet, ha már a forgatókönyv és az alapsztori nehezen vinné el a produkciót a hátán.

Genisys felütése nem is lehetett volna jobb annál, ahogy nézhetjük a SkyNetpusztulását. Pörgős az akció, látványosak a 3D-s jelenetek, fordulatos az esemény. Ám mire visszajutunk a nyolcvanas évekbe, ez a lendületesség szép fokozatosan elenyészik, a néző feszengve üli végig a film második felét, és várja, hogy mikor lesz végre vége ennek a hosszúra nyújtott eposznak, amelyben ugyan jók a szereplők, látszik, hogy jó a használt technológia is, csak éppen olyan szinten katyvaszos a történet, hogy már a filmbeli karakterek sem tudják követni az eseményeket.

Merthogy a Genisys egy időutazós film. Többször is idősíkot váltunk, és ahogy haladunk előre a történetmesélésben, egyre nagyobb paradoxonokkal szembesülünk. A Vissza a jövőbe Dokija valószínűleg fogná a fejét akkor, amikor találkozik egymással a teljes Connor-család – csak éppen mindegyikőjükből kettő van, és különböző évekből verődtek össze. De az sem egyszerű eset, amikor Arnie elmeséli, hogy Kyle hogyan emlékezhetett olyasmire, ami nem is az ő idősíkjában történt (mert hát valami fontos esemény esett meg, és hát olyankor a nexusok miatt az elképzelhetetlen is megtörténhet). A végén már nem is csodálkozik a néző azon, hogy gyakorlatilag mindenki tud mindent mindenféle idősíkból, származzon az információ a múltból vagy a jövőből, netalántán egy már nem létező múltból vagy jövőből, és maguk a szereplők is kijelentik, hogy ők bizony az idő számkivetettjei. De az egészet az koronázza meg, amikor a végső visszaszámlálás véletlenszerűen (de a történet szerint indokolt) felgyorsulásokkal lerövidül. Amikor elérünk erre a pontra, addigra gyakorlatilag az összes időutazós filmbéli íratlan szabályt sikerült felrúgni.

Félreértés ne essék, a filmen látszik, hogy a szuperprodukciók közé tartozik, csak sajnos sem hangulatot nem sikerült teremteni, sem érdekes forgatókönyvet írni hozzá. Az egész kusza történetet pedig letudhattuk volna 90 perc alatt, 3D nélkül, és akkor mindenki boldogan mehetett volna haza azzal a tudattal, hogy Arnie megint betöltötte az „élő szövet a fémvázon” szerepét, meg ha a happy end után nem következett volna egy teljesen logikátlan cliffhangeres bevágás a stáblista közepén, megteremtve a lehetőséget a folytatásra. (Kérem, ne!) Esetleg forgathatták volna az egész filmet a jövőben, amolyan Csillagközi invázió stílusban, ahogy az emberek harcolnak a robotok ellen…

Ezek után már csak abban reménykedem, hogy a Star Wars méltó módon fogja zárni ezt az oldies but goldies sort az év végén.

5/10

 

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás