Oldal kiválasztása

Dying Light – Játékteszt

Dying Light – Játékteszt

Mi történik, ha keresztezzük az utóbbi évek felkapott zombis témáját a sokak által nagyon hiányolt Mirror’s Edge játékmenetével, hozzátéve egy kis Dead Island-féle harcrendszert? Tesztünkből ez is kiderül!

A Dying Light megjelenését számos mizéria övezte, voltak itt csúsztatások, a dobozos verzióval is gondok adódtak, de ami még fontosabb, hogy rengeteg játékos, köztük mi is remegő kezekkel vártuk, hogy végre kipróbálhassuk a parkourrel vegyített játékot.

A történet szerint egy zombi-apokalipszissel sújtott, szabadon bejárható világban járunk, ahol az emberek a mindennapos túlélés érdekében bandákba tömörültek, gyűjtögetnek, és úgy egyébként is próbálnak túlélni valamilyen úton-módon. Ebbe a közegbe csöppenünk bele mi, Kyle Crane személyében, akit egyfajta beépített ügynökként küldenek Harran városába, hogy visszaszerezzen néhány értékes fájlt egy rossz útra tért (mily meglepő) politikustól, aki időközben már kialakította saját rezsimjét a városban, és azóta is a békésebb és emberközpontúbb Brecken úrral rivalizál. Utóbbinak köszönhetjük, hogy a játék elején egy zombiharapással ugyan, de megússzuk, hogy mi legyünk az aznapi főétel. Innentől kezdve a játékos egyszerű álcáját fenntartva próbál manőverezni saját ügynöksége, Brecken és Rais nevű politikusunk között.

Azon túl, hogy az említettek küldetéseit csináljuk minden áldott nap, lehetőség van más, egyszerű túlélőket is megsegítenünk. Van, aki arra kér minket, hogy szerezzünk neki egy pisztolyt (ha játszott valaki a Dead Islanddel, az már tudja, hogy ez nem is olyan kis kérés ebben a világban), van, hogy silány minőségű, a fertőzést megállító gyógyszerek után kell nyomoznunk, amik megbetegítik az embereket, de az is lehet, hogy egyszerűen csak az áramot kell visszakapcsolnunk bizonyos pontokon, biztosítva a főhadiszállásunk ellátását.

Mindehhez persze irdatlan mennyiségű futkározásra lesz szükségünk, mert azért valljuk be, csak úgy átsétálni egy városon nem három perc, pláne, ha úton-útfélen agyhalott barátok kóstolgatnak. A játékmenet fő motívuma a parkour tehát jelentős szerepet kap, segítségével remekül manőverezhetünk a háztetőkön, mászhatunk meg állványokat, épületeket és hidakat és így tovább. Bár hősünk tudása eltörpül Faith akrobatikus képességei mellett, azért nincsen szégyenkezni valója. Ráadásul minél többet használjuk bizonyos képességeinket, annál több és jobb új lehetőség nyílik meg előttünk. Egy-két óra játék után már képesek leszünk zombikon átugrálni, csúszni, az eséseket gurulással tompítani, és akkor olyan finomságokat, mint a nekifutásból páros lábbal mellkason rúgás még nem is említettem. Ezekre a képességeinkre pedig hatványozottan szükségünk lesz, mivel bár napközben az élőhalottak elég lassan mozognak, addig este nálunk sokkalta gyorsabb tempóra képesek, amik ellen csak különféle csapdák és a terep jó kihasználásával tudunk védekezni. Szégyen a futás ugye, de ebben a játékban halott, aki nem teszi.

Helyenként azonban úgy hozza a helyzet, hogy nem leszünk képesek elinalni támadóink elől, ilyenkor kénytelen-kelletlen az éppen a kezünk ügyében lévő kézifegyverekkel tehetünk pontot az ügy végére. Mint már említettem, lőfegyverből meglehetősen kevés van, de még csövekből, csavarkulcsokból, baseball-ütőkből sem akad sok, szóval okosan kell beosztanunk a készleteinket. A tárgyak roncsolódnak, túl sok használatot nem is bírnak ki, ezért érdemes igen hamar megtanulni, hogyan használhatjuk ki a közelünkben lévő tüskés kiállásokat, áramvezetékeket, olajfoltokat stb. Mint a futásnál, itt is minél többet használjuk harctudásunkat, annál jobbak leszünk benne, számos hasznos képességet megszerezve.

A fő- és mellékküldetések mellett érdemes még figyelemmel kísérni a városba érkező segélycsomagok érkezését is, mivel arra rajtunk kívül más fosztogatók is pályáznak, így ha nem sietünk, mások pillanatok alatt elkapkodhatják előlünk a piros ládák tartalmát, amik általában erős fegyvereket, értékes cuccokat vagy hozzávalókat tartalmazhatnak. Mert ugyanis a hozzávalókból saját magunk is barkácsolhatunk fegyvereket, úgy mint dobócsillagot, különféle effektekkel, vagy esetleg Molotov-koktélt, de ugyancsak készíthetünk gyógyszert vagy petárdát is.

A játékban helyet kapott még egy online co-op funkció, valamint egy Be The Zombie mód is. Előbbire sok szót nem is pazarolnék, mindenki el tudja képzelni, hogy miről lehet szó, utóbbi azonban már nagyobb figyelmet érdemel. A lényeg ugyanis, hogy zombiként betámadhatunk egy barátunk világába, és megkereshetjük őt, majd ördögi vigyorral az arcunkon, Hannibal Lecterként elfogyaszthatjuk. Már amennyiben a delikvens hagyja, és nem csapja le a fejünket két mozdulattal. Izgalmas és érdekes kikapcsolódás lehet két főküldetés között, mindenképpen érdemes kipróbálni, még annak ellenére is, hogy a zombik kicsit erősebbek, és nem igazán van balansz a két fél között. De ettől függetlenül jó fogócska lehet két edzettebb játékos találkozásából.

Így, a cikk vége felé közeledve muszáj megemlítenem a játék hiányosságait is. Először is leszögezném, hogy véleményem szerint a játék gyönyörű, ugyanakkor a zombik kidolgozottsága azért hagy kívánnivalót maga után, és ugyanez vonatkozik néhány terepelemre is. Ezenfelül a Mirror’s Edge-rajongók joggal fogják majd számon kérni, hogy a parkour rendszer miért nem olyan fluid, mint arra majd öt évvel ezelőtt már volt példa. Ezt egyébként embere váltogatja, elsőre nekem is furcsa volt, de idővel hozzá lehet szokni, és talán picit reálisabbnak is tűnhet a sok nehézkes felmászás stb. (Ezek egyébként idővel, ahogy egyre képzettebbek leszünk, javulni fognak.) Nagyobb gondom volt inkább azzal, hogy a karakterek nem igazán tudtak bennem kötődést kialakítani, nyilván megvolt a szimpatikusabb fél, de ennyi. A szinkronhangok is korrektek, de semmi kiemelkedőt nem nyújtanak, a zene pedig épp csak annyi, hogy a játék hangulatát megadja, de nem fogunk évek múltán is erről beszélni.

A legnagyobb probléma azonban a repetitív jelleg. Egyszerűen az a sandbox-játékok rákfenéje, hogy nehéz egyetlen jó ötletre (jelen esetben a parkour) ráépíteni mindent. Az első pár órában még rendkívül izgalmas lehet rohangászni A pontból B pontba, izgalmasak lesznek az esti kiruccanások, de egy idő után, hacsak nem vagy a műfaj szerelmese, fennáll a veszély, hogy ráunsz az egészre. De ez már csak a messzemenő szőrszálhasogatás, erre szoktam azt mondani, hogy akinek nem tetszik, annak nem kötelező játszani vele. Úgyhogy inkább értékeljünk!

A Dying Light egy remek kikapcsolódás így télire, tökéletes választás a zsáner rajongóinak, és ha képes vagy túllépni a hibáin, akkor hosszú időre le fog kötni a program, ezt garantálom. A játék egyelőre csak online formában kapható, idehaza február 27-től vásárolható meg a boltokban, PC, PS4 és Xbox One platformokra, ráadásul a dobozos kiadás tartalmazni fogja az egyébként fizetős Be The Zombie játékmódot, a Cuisine&Cargo, valamint az – ugyancsak fizetős – Ultimate Survivor Bundle DLC-t. (Ha valaki utánanéz, akkor ezek már majdnem a Season Pass-szal egyenértékűek, szóval lehet, érdemes még kihúzni azt a két hetet.

Értékelés: 8/10

Translate »