Oldal kiválasztása

Medal of Honor – Játékteszt

Medal of Honor – Játékteszt
10 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Az Electronic Arts meglovagolva a mai trendeket, leporolta az ezredforduló környékén megjelent Medal of Honor franchise-t, hogy szakítva a régi miliővel, a Call of Duty nyomdokain haladva modern környezetbe helyezze azt. Teszteltük a Medal of Honort!

Az ezredforduló elején először PlayStation masinán, majd kicsit később PC-n is bemutatkozott az akciójátékoknak új irányvonalat mutató Medal of Honor, ami akkoriban egészen emlékezetes emlékekkel ajándékozta meg a játékosokat. Az epikus, monumentális összecsapások, az anno fénykorát élő második világháborús miliő és a filmszerű élményekre koncentrálás egy olyan ügyes egyveleget alkotott, melyet azóta a Call of Duty-sorozat igyekszik évről évre új szintre emelni. Így talán nem is volt kérdés, hogy az Electronic Arts az utóbbi évek bukdácsolásai után ismét előveszi a franchise-t, és a jelenkor trendjeihez igazítva azt, modern hadviselés hadszínterein próbál majd szerencsét. A választás Afganisztánra, és az évek óta ott zajló konfliktusra koncentrál, a látottak pedig valós eseményeken és bevetéseken alapulnak, de vajon ez elegendő ahhoz, hogy ismét régi fényében tündököljön a sorozat?

 

A történet néhány nap eseményeit mutatja be, a főszerepben pedig a Tier 1 különleges egységének tagjai állnak, akik rendre olyan feladatokat kapnak, amiket tényleg csak a legtökösebb, legjobban képzett katonák képesek teljesíteni. Messze a frontvonal mögött, ellenséges területen kell elvegyülnünk a tálib lázadók között. A játék szereplői fiktívek, a küldetések többsége azonban megtörtént események alapján lett megírva és elkészítve, így rengeteg olyan szituációba keveredünk, amit a Tier 1 jól képzett katonái a valóságban is átéltek. A történet ettől függetlenül egy teljesen sablonos, kiszámítható, néha egy-két váratlan csavarral nyakon locsolt, semmi újdonságot nem nyújtó, az amerikaiakat majmoló mese, aminek mindezek ellenére meg van az a szépsége, hogy a jól sikerült körítés miatt remekül bele tudjuk élni magunkat a sokszor kilátástalannak tűnő pillanatokba, de igazán komoly összefüggésekre nem igazán bukkantunk, és főhősünkkel se egyszerű azonosulni.

 

A játékmenettől azért nem kell, és nem is szabad csodát várni. A Danger Close valamiért nem mert nagyot álmodni, így a Call of Duty-ban és Bad Company-ben működő elemeket hasznosították újra, igazítva a játék egyébként dinamikus, de mégsem kapkodós játékmechanikájához. A Medal of Honort ugyanis a megfontolt, taktikusabb harc jellemzi, a csapattagok folyamatos instrukcióiból tudjuk, éppen kit, hol és mikor kell majd kiiktatnunk, így az "arénákra" szabdalt pályákon mindig csak akkor tudunk továbbhaladni, ha minden egyes ellenséges tálib felkelőt kiiktatunk. A missziók természetesen nem merülnek ki tálib katonák puszta mészárlásában, akadnak intenzív és változatos elemek, mint például a helikopteres pálya, vagy az éjszakai, lopakodós quados szekvencia, melyek egytől egyig üde színfoltjai a Medal of Honor egyébként megfontolt játékmenetének. A gyorsan pergő események mindössze öt órás játékidőt kínálnak, legnehezebb nehézségi fokozaton ez talán kitolható hatra, ami a mai trendeket figyelembe véve megállja a helyét, a kapott élmény mégse annyira maradandó, hogy ezt meg tudjuk bocsátani.

 

Az ok pedig a mesterséges intelligencia, mely minden esetben alulmúlja a franchise korábbi részeinek minőségét, meg úgy általában véve se üti meg azt a mércét, amit az ember 2010-ben elvár. A fegyveres ütközetek lényegében sima céllövöldék, az ellenséges tálib katonák ugyanis nem képesek csapatban dolgozni, ráadásul vakok és süketek is. Hiába lőjük le a mellettük állót, reakciót ne várjunk tőlük, ahogy azokban az esetekben se, amikor a szomszédos szobában aprítjuk bajtársaikat. A játékélményen és az összhatáson ez sajnos rengeteget ront, így a játék nehézsége lényegében rajtunk, játékosokon, valamint a rendelkezésre álló muníción múlik, bár utóbbi is kiküszöbölhető, hisz csapattársainktól bármikor kérhetünk utánpótlást, és az elesett ellenséges katonák fegyvereit is felvehetjük.

 

Ami viszont abszolút piros pontot érdemel, az a Medal of Honor audiovizuális körítése. A játék alatt az Unreal 3 Engine dübörög, ami meglepően jól kezeli a hatalmas nyílt terepeket, így a készítők éltek az adódott lehetőséggel, az egyébként kopár, sivár Afganisztánt is képesek voltak változatos formában  bemutatni. Szűk utcákból álló kisebb vidéki városok, homokvihar sújtotta szabad ég alatti helyszínek, és havas hegycsúcsokkal tarkított lokációk váltják egymást, amik amellett, hogy kellő változatosságot nyújtanak, az élményen is sokat dobnak. Hasonló jókat lehet elmondani a játék hangszekciójáról is. A fegyverek autentikus effektjei, a csapattársak állandó rádióbeszélgetései tényleg olyan érzést keltenek a játékosban, mintha egy éles küldetés kellős közepébe csöppentünk volna, ahol elég egyetlen rossz mozdulat, és máris hullazsákban cipelnek minket haza.

 

A többjátékos mód kapcsán szerencsére már több a pozitívum, a tapasztalt élmények alapján ugyanis kijelenthető, egy igencsak hosszú életre alkalmas koncepción dobott össze a DICE, és bár a Frosbite motor messze alulteljesít, a játékmenet bőven nyújt annyi izgalmat, hogy szemet hunyjunk efelett. A mutliplayer mód se próbál újítani, a két konkurens ötleteit próbálja meg jól egybegyúrni, az így kapott eredmény pedig egy olyan hibrid, mely a lagymatag egyjátékos kampány ellenére sokak kedvencévé teheti majd a modern Medal of Honort. Itt is gyűjtögethetünk tapasztalati pontokat, különböző képességeket fejleszthetünk, de a jól balanszozott három választható karakter pont úgy egészíti ki egymást, hogy élvezetes, taktikus, dinamikus, minden tekintetben csapatorienált párbajokat vívhassunk a karakterisztikában alaposan eltérő pályákon.

 

A Medal of Honor kapcsán nehéz ítéletet hozni, ugyanis első ránézésre a játék nem több, mint egy továbbgondolt Call of Duty és Battlefield keverék, ami mindenféle egyediséget nélkülöz. A történet előrehaladtával azonban rájövünk, hogy van valami, ami miatt élvezhető lett a termék, de mégis hiányzik az a plusz töltet, ami a konkurenciánál rendre jelen van. Az EA rebootja nem tekinthető egy rossz próbálkozásnak, mégis hiányzik belőle a spiritusz, ami az elődöket mindig is átjárta, és ami kigazán egyedivé és magával ragadóvá tette azokat. Csak remélni tudjuk, hogy a folytatásban mernek nagyot álmodni a készítők, és némi egyedi ízzel is feldobják a jövendőbeli részeket, mert a jövőben ez sajnos kevés lesz a konkurensekkel szemben.

 

Értékelés: 7,5/10

Translate »