Testvérlövészek – Filmkritika

Érdekes tendencia van kialakulóban a filmgyártás háza táján. Jó ideje az Oscar is inkább a botrányaitól hangos, mintsem a közönség és a szakma által is elismert filmektől. Jól példázza ezt a kettősséget a Fekete Párduc esete, ami mögé a moziba járó közösség egy emberként állt be, mikor Oscar díjra jelölték, míg a szakma a Netflixes filmek mellett a Marvel produktumának is nekiment. (Más kérdés, hogy ha már Marvel filmet küldünk Oscarra, a Bosszúállók 3 talán megérdemeltebben kerülhetett volna a listára). A Joaquin Phonix és John C. Reilly (aki az eredeti ötletgazda és producer is volt) nevével fémjelzett alkotás is a fentieket támasztja alá. Kiváló művészfilm, remek alakításokkal és rendezéssel, kellemes aláfestő zenével, azonban nem a nagyközönségnek, hanem a szakmának szóló megoldásokkal. Mert bár a kritikusok és a díjak a filmért beszélnek, a tízmilliós bevétel a harmincnyolcmillió dolláros büdzsével szemben a közönség véleményét hordozza. És végső soron mindig ez az, ami számít.

A történet a kaliforniai aranyláz idején játszódik. Charlie és Eli fejvadászok, akik egy igen gazdag ember szolgálatában állnak és nem éppen legális eszközökkel szereznek érvényt a Kapitányként emlegetett vezér akaratának. A puskaporral túlfűtött nyitány után rögtön új megbízásra indulnak, hogy néhány várossal arrébb megkeressék a kaptiány megbízásából előre küldött John Morrist, aki egy Hermann Kermit Warm nevű vegyész nyomába eredt. Innentől kezdve bonyodalmak és nehezebbnél-nehezebb helyzetek sora vár a testvérekre, míg végre sikerül felzárkózniuk az említett úriemberekhez.

A történet első benyomásra nem túl eredeti, egyszerű aranykeresős, üldözős lövöldének is hathat, de ennél távolabb nehezen járhatnánk az igazságtól. Ugyanis a Testvérlövészek legalább annyiszor vált hangnemet és legalább annyi fordulatot görget a néző elé, ahány pisztolylövést durrogtat a kezdeti nyitósorokban. Míg a legelső kép egy tipikus westernbe illő, a zsánernek megfelelő, naturalisztikus lövöldözés, a későbbiekben a rendező előszeretettel billent ki minket, hogy más mederbe terelje az eseményeket. Teret kapnak a főszereplők lelki dolgai, az arany és a modern civilizáció pedig élesen szembekerül a vadnyugati szabadság eszméjével. Megismerhetjük Eli és Charlie múltját, hogy mi hajtja őket, s közös, vitáktól nem mentes kalandjaik során végig azon fogunk gondolkodni, hogy a tragikomikus és erkölcsileg megkérdőjelezhető helyzetekben hozott döntéseik vajon milyen értékű győzelemnek könyvelhetőek el. Megjelenik a Red Dead Redemption 2-ben is szereplő kettősség (hogy egy kicsit hazaszóljunk a játékvilágba), a társadalmon kívülállók vágya is, hisz míg Eli letelepedne és családot alapítana, beilleszkedne, Charlie inkább kalandokkal teli utazását folytatná, Morris és Herman pedig egy Dallas-i utópiáról álmodozik, ahol mindenki egyenlő.

A film kellemesen lassú tempóban halad, számos távoli, ámde gyönyörű kamerabeállítással, hosszas filozofálgatásokkal, hogy aztán egy váratlan megszólalással vagy előre nem látott eseménnyel rángassa vissza a moziba betérő néző lankadó figyelmét. A színészek remek alakítást nyújtanak, legyen szó Charlie alkoholgőzös, elborult és vakmerő természetéről és sérült lelki világáról, vagy Eli bűntudattal és bánattal teli érzelmeiről. A négy férfi remek összhangban van, ámde tökéletes ellentétei egymásnak. Eli és Charlie intelligencia szintje és próbálkozásai élesen állnak szembe a vegyész Hermann és az író, a dúsgazdag Morris stílusával, ám a közös pontok is legalább ennyire magukért beszélnek. A világban való helykeresés és magányosság teljes letargiája állandó szereplője a négy szereplő életének. Remekül összetett karaktereket kapunk, s mindegyikükkel szemben erős szimpátiát alakít ki a film, ami a vége felé közeledve még nehezebb helyzetbe hoz minket. Mert ugyan tisztán érthetőek a motivációk, a múlt és a jelen ismeretében az események során érzelmeink erősen próbára lesznek téve.

A magam részéről tökéletesen megértem azt is, hogy miért nem aratott nagy sikert a film. Sajnos a mai felgyorsult világban a többség többre értékeli a pergő tempójú, gyors és tiszta filmeket, és sokunknak nincs ideje vagy türelme egy hasonló alkotáshoz. Ha hasonszőrű filmet keresnék, így hirtelen a Félszemű vagy a Visszatérő ugrana be párhuzamnak. Ahhoz pedig, hogy igazán értékelni lehessen a színészek és a rendező teljesítményét, hogy igazán át tudjuk adni magunkat ennek a néhol sötét humorú, a vadnyugatot néhol csak keretként használó alkotásnak, kell egyfajta rajongás a téma és a stílus iránt. Azonban őszintén mondom, ha ez meg van, akkor minőségi szórakozásban és sok gondolkodnivalóban lesz részünk.