Oldal kiválasztása

A bíró – Filmkritika

A bíró – Filmkritika

Első látásra talán vígjáték kategóriába sorolhatná az ember A bírót, Robert Downey Jr. nevét látván, de amint utánaolvas egy kicsit a dolgoknak, és megnézi az előzetest, rájön, hogy egyáltalán nem egy vicces filmről van szó.

A bíró olyan emberi érzelmeken vezet át minket, amelyek a világunkban mindennapos, egyszerű történetre, nem pedig valami ellopott idegen technológiára, világvége-helyzetre, szuperhősös vendégszereplőkre épülő szituációt helyez elénk.

A nagyvárosi, nagyszájú jogász (Robert Downey Jr.) az édesanyja halála miatt utazik haza, és kénytelen átmenetileg egy fedél alatt maradni az apjával (Robert Duvall). Az öreg bíró nyakas és kiállhatatlan. És nagyon beteg. És gyilkossággal gyanúsítják. Hank akarva-akaratlan egyre több időt tölt a szülői házban, és egyre jobban érti, miért is szökött el innen örökre. Ám család ellen nincs orvosság: a szeretet is felébred benne a rokonság iránt, akiket olyan nagyon igyekezett elfelejteni.

Mit adhat nekünk ez a film? Nem láttunk már ilyenből eleget? – kérdezzük magunktól. Az igazság az, hogy talán láttunk már ehhez hasonlót, de ugyanilyet nehezen. A bírósági dráma, a családi újraegyesülés, a nagyszájú jogász felismerése, hogy mikor s hol rontotta el az életét, mit kéne jobban csinálnia, egyszerre ad a filmélményhez és ismerteti fel bennünk, hogy az élet milyen rövid, mennyi hibát követünk el minden percben, és csak akkor jövünk már rá mindezekre, amikor már túl késő.

Robert Duvall nem hagy minket cserben. A Keresztapa sztárja tökéletesen visszaadja a mindig zsémbes, súlyos betegséggel küzdő apa, nagyapa, bíró és elítélt szerepét. Egy rossz szavunk nem lehet az alakítását illetően. A karaktere viszont változó érzelmeket vált ki a nézőből. Néha szerethető, néha pedig iszonyúan utálatos tud lenni az idősebb Palmer.

Amikor megláttam a szereposztásban Robert Downey Jr. nevét, kissé elbizonytalanodtam a komoly szerepet illetően. Az utóbbi időkben szinte csak a páncél mögött, Vasemberként láthattuk a filmvásznon, és egy ilyen összetettebb, érzelmileg instabilabb karakterre való váltás nem feltétlenül jelent sikert. Persze most mondhatjuk, hogy Tony Stark és az ifjabb Palmer nem sokban különböznek. Mindkettő gazdag, átlagember számára megfizethetetlen öltönyökben ülnek be a még annál is százszor drágább autóba, de legbelül mégis sebezhetőek. Viszont Palmerben saját magunkat láthatjuk. Mindenki szeretne Vasember lenni, nem igaz? Azonban nem tudjuk magunkat egy-egy jelenetnek teljesen odaadni, ugyanis ez a mindennapi életben nem történik meg. Palmer élete elérhetőbb, emberibb és közelibb. Ezért is olyan szerethető az egész filmen át.

A bíró simán leköröz pár Vasember-filmet, és szerintem az utóbbi évek egyik legjobb drámája. Két órát az életünkből teljesen megér.

Értékelés: 9/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás

Translate »