Oldal kiválasztása

Kódjátszma – Filmkritika

Kódjátszma – Filmkritika
6 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Egy igazi Oscar-díjvadász alkotás, amelyben minden megvan a jelölésekhez: világháborús téma, Istent játszás, náci és szovjet ellenségkép, a homoszexualitás kérdése és személyes nyomor. A film készítői mégsem voltak képesek igazán maradandót alkotni.

A Kódjátszma alaptörténete igencsak érdekfeszítő, hiszen a németek rejtjelezett kommunikációja mögött álló Enigma kódjának feltörése már önmagában is eladhatóvá tenné az alkotást. Ám ha kiegészítjük mindezt azzal a helyzettel, amikor szembesülünk a világtörténelemben betöltött szerepünkkel és azzal a kérdéssel, hogy ha fel is törtük a kódot, most mi legyen a következő lépés (avagy mi a fontosabb: néhány ember életének azonnali vagy hosszabb távon milliók életének a megmentése?), máris izgalmasabb, emberközelibb és hosszasan boncolgatható körítéssel is elláthatjuk készülődő szuperprodukciónkat. Ha az alaptörténetet hellyel-közzel kicsit megfűszerezzük, kihangsúlyozzuk benne főszereplőnk személyes nyomorúságát, magányát és meg nem értettségét, máris a zsebünkben tudhatjuk a nagyobb díjátadó gálákra szóló meghívást és a többszörös jelölést.

A gond az, hogy a film készítői mindezt tudták, és valószínűleg így is álltak neki az elkészítésének. Éppen ezért, bár kiválóan megtervezett és felépített párbeszédeknek lehetünk szem- és fültanúi a film 114 perce alatt, ezek egyúttal túlságosan hatásvadászok, és éppen ezért hiteltelenné is válnak. A szájbarágós történetmesélés és a túlságosan didaktikus megközelítés pedig a brit akcentus ellenére is állandóan emlékezteti a nézőt arra, hogy amerikai koprodukcióban készült alkotást láthat a moziban. És bár a főbb szereplők brillíroznak a szerepükben, a dramaturgiai ballépések következtében főhősünk személyes drámája akadozva és helyenként egyenetlen sebességgel (hol lassabban, hol nagyon hirtelen) bontakozik ki, amit a film végén elhelyezett képsorok ("az üzenet") legalább olyan szájbarágós módon tálal, mint korábban egy-egy párbeszéd. Akinek eddig még nem esett volna le, itt szembesülhet azzal, hogy nem második világháborús kémsztorit látott, hanem a saját homoszexualitásával vívódó, zárkózott és autista jellemvonásokat felvonultató főhős küszködésének egyes stációit és személyes tragédiáját, akinek könnyedén elhisszük, hogy tényleg csak játékból, a kihívás kedvéért jelentkezett a brit hadseregnél, hogy feltörje a megfejthetetlennek hitt rejtjelezést.

Nem mondható a Kódjátszmáról, hogy rossz film lenne, de az sem, hogy kifejezetten jó. A több síkon zajló történetmesélés kifejezetten rosszat tesz a dramaturgiájának, és az egyes síkváltások és jelenetek közötti vágások nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a filmből csak úgy árad a didaktikusság. Nehezen tudjuk elhinni főhősünknek azt a pillanatot, amikor közli a menyasszonyával, hogy sosem élhetnének normális életet, de ugyanígy túlságosan hatásvadász és hiteltelen lett az a jelenet is, amikor a kódtörő csapat azon vitázik, hogy meg kell-e menteni rögtön minél több ember életét, vagy inkább egy jól kidolgozott, hosszú távú stratégiára van szükség annak érdekében, hogy a németek ne jöjjenek rá, sikerült feltörni a kódjukat. Bár egy pofon is elcsattan a vita hevében, pár másodperc múlva már egyikőjüket (akinek a testvére éppen a biztos halálba indul, és lehetőség nyílna a megmentésére) leszámítva mindenki meghozta a morális döntést, és az egyéni életeket inkább beáldozzák a nemesebb cél érdekében. Valószerűtlen? Nem kicsit…

Lehetett volna belőle kiemelkedő film is, de rossz helyre kerültek a hangsúlyok, nem sikerült eltalálni a megfelelő ütemezést, és a tipikus amerikai szájbarágós történetmeséléssel és a hatásvadász dramaturgiával teljesen megfosztották minden hitelességétől (póriasan szólva kasztrálták). Ettől még egyszer érdemes megnézni a Kódjátszmát, hiszen a színészi játék teljesen rendben van, ráadásul a háborús, félig archív, félig CGI-jelenetek nagyon jól el lettek találva, de ha a film szórakoztató értékét nézzük, egyáltalán nem emelkedik ki a sorból. Én személy szerint becsapottnak érzem magam, mert bár drámára számítottam és nem világháborús krimire, végül mindkettőből kaptam, de egyikből sem eleget. Ha feltűnően sok Oscar-díjat visznek haza a készítők, az inkább a megosztó téma, a homoszexualitás feldolgozásával lesz indokolható, ám ennek a hiteles és drámai hatást kiváltó kibontakoztatásához teljesen másképp kellett volna megközelíteni ezt a történetet.

Értékelés: 6,5/10

Translate »