Oldal kiválasztása

Dishonored – Játékteszt

Dishonored – Játékteszt
10 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Az Arkane Studios legújabb videojátéka új utakat nyit meg a lopakodós akciójátékok előtt.

1999-es megalakulásuk óta ugyan nem árasztottak el minket videojátékokkal az Arkane Studios fejlesztői, azonban amihez hozzányúltak, az kis híján arannyá változott. Habár Arx Fatalis címre keresztelt bemutatkozó alkotásuk még egy tipikus első projekt volt, de a 2006-ban napvilágot látott Dark Messiah of Might and Magic-re nagyon sokan emlékeznek mind a mai napig nosztalgiától könnyes szemekkel. A csapat a múltban besegített többek között a BioShock 2 munkálataiba is, de legújabb önálló projektjük csak a napokban jelenhetett meg Dishonored címmel, aminek keretein belül szerették volna alaposan megreformálni a lopakodásra kiélezett FPS játékok műfaját. Mivel a Thief-sorozat utolsó epizódja és a Deus Ex: Human Revolution óta nem sok említésre méltó játékkal találkoztunk a stílusban, így már ezért is nagy várakozás előzte meg a Dishonored megjelenését, ami a többség örömére a gyakorlatban sem vérzett el.

 

Az alkotás esetében első ízben fontos kiemelni azt a különleges világot és atmoszférát, amit a készítők lefestettek hozzá. Több helyen is azt lehetett olvasni a múltban, hogy az Arkane Studios új jövevénye egy steampunk világban játszódik, ami csak részben igaz, hiszen bár megtalálhatók a tipikus stílusjegyek, a Dishonored mégis kissé más nézőpontból közelíti meg ezt a környezetet és megvalósítási formát. A sci-fi és fantasy elemek mellett ugyanis a játék igyekszik megmaradni a realitás talaján, ami egyáltalán nem jellemző az efféle címekre, az pedig csak hab a tortán, hogy neoviktoriánus és retrofuturisztikus hatások is színesítik a hangulatot. Ennek köszönhetően az egész játékvilág azonnal feldolgozható lesz, annak ellenére is, hogy a múlt század angliai városait idéző környezetben a természetfeletti képességek, valamint a fegyverek használata is teljes egészében elfogadottnak tekinthető. A játékban az első percekben megismerkedhetünk a kissé furcsa környezet hangulatával és hatalmi berendezkedésével, így megtudjuk, hogy éppen császárságok uralják a világot, mi pedig Corvo Attano név alatt a lokális császárnő személyi testőrét alakítjuk. A kitüntetett szerepet természetesen lojalitásunk mellett különleges képességeinknek is köszönhetjük, ám a kissé elvadult és elállatiasodott világban a hatalom és a pozíció gyakran csak átmeneti állapotnak tekinthetők. Így történhetett meg, hogy császárnénkat a szemünk láttára, a palota területére teleportálva idegen merénylők támadják meg, aminek köszönhetően Jessamine Kaldwin úrnőnk a másvilágra, trónörökös kislánya pedig az emberrablók karmaiba kerül. Mivel a helyszínen a testőrség többi tagja csak minket talál, így a részletek hiánya és határozott véleményünk ellenére is mi kerülünk a rácsok mögé, de a halálbüntetésre várakozva a császárnő pártján álló maroknyi érdekcsoport segítő jobbot nyújt számunkra ahhoz, hogy kiszabaduljunk a börtönből. Ezzel megkapjuk az esélyt arra, hogy bosszút álljunk szeretett úrnőnk gyilkosain, kiszabadítsuk a trónörököst, mindemellett pedig tisztára mossuk nevünket, ami bár klisésen és egyszerűen hangzik, a Dishonored esetében mégsem lesz sétagalopp.

 

Élvezetesnek azonban élvezetes lesz az a néhány óra, amit Corvo Attano társaságában tölthetünk el üldözöttként, illetve közellenségként. Főhősünk nem csak rendkívül színes fegyverarzenállal és képességekkel, hanem a fejlesztők jóvoltából igencsak kellemes játékélménnyel is megörvendeztet minket, aminek alapjai az FPS stílusból gyökereznek. A Dishonored legnagyobb előnye, hogy olyan élvezetessé tehetjük, amennyire csak szeretnénk, hiszen rajtunk áll vagy bukik, hogy mennyire használjuk majd ki a felkínálkozó lehetőségeket. Ennek köszönhetően lehetünk vérengző őrültek, akik a szemtől szembeni harcokra esküsznek, de akkor is óriási kihívás van a játékban, ha az árnyékokban meghúzódva, csendes gyilkosként csapunk le áldozatainkra, sőt, akár úgy is teljesíthetjük majd a szinteket, hogy közben egyáltalán nem tapad vér a kezünkhöz. Fontos kiemelni a játékkal kapcsolatban, hogy egyes internetes véleményekkel ellentétben a Dishonorednek semmi köze a hagyományos sandbox videojátékokhoz, így részben elfelejthetjük az óriási szabadságot is. Az alkotás a klasszikus formulát követi, aminek köszönhetően pályáról pályára haladhatunk előre az amúgy kiváló és folyamatosan izgalmas történetben. Természetesen a különféle szinteken már kiélhetjük szabadságvágyunkat – sőt, mellékküldetéseink is lesznek –, így nem csak válogathatunk a számtalan alternatív megoldás közül – útvonalak, lehetőségek, döntések –, hanem stílusunkat is magunk választhatjuk meg. Mivel a pályatervezők kiemelkedő munkát végeztek, ezért számítanunk kell arra, hogy nem hagynak minket megposhadni az unalom mocsarában, így mire megszoktuk volna bevett játékstílusunkat, biztosan kilendítenek minket az állandóságból, ami véleményem szerint óriási pozitívum, hiszen az ember a siker érdekében hajlamos mindig a bevett módszerekhez folyamodni, majd azért sírni, hogy egy idő után unalomba fullad a játék. A Dishonored esetében ilyen garantáltan nem lesz, ehhez pedig hozzásegítenek majd a kiválóan berendezett és ötletes pályák is, amelyek minden sarkon és minden sarokban valami felszedhető extrával kecsegtetnek számunkra, legyen az pénz, lőszer, életerőt regeneráló ital vagy éppenséggel egy halkonzerv.

 

Természetesen nem csak a pályatervezés, hanem maga a játékmenet ötletessége is komoly dicséretet érdemel, hiszen bár túl sok újdonságot nem fogunk tapasztalni a lehetőségek között, de ilyen környezetben, ebben a formában, nem mellesleg pedig együtt még garantáltan nem élhettünk át hasonló élményt. A játék a klasszikus lopakodós FPS alkotások útvonalát kívánja követni, ennek köszönhetően nem csak a kimért és előre megfontolt harcok lesznek jellemzők rá, hanem az is, hogy egyszerre két fegyvert használhassunk. Nagy általánosságban a jobb kezünkben mindig egy kard lesz, a bal mancsunkba azonban a pisztolyoktól kezdve az egykezes számszeríjakig – különféle típusú lőszerekkel – bármit foghatunk majd, így természetfeletti képességeinket is vele hívhatjuk elő. Ezek között rengeteg érdekességet találhatunk, így például megszállhatunk élőlényeket, de ennél sokkal hasznosabbnak bizonyult a teleportálás lehetősége, ami a csendes összecsapások egyik legjobb segédeszköze lesz, hiszen egyetlen gombnyomásra ott teremhetünk az ellenfél háta mögött, majd ugyanolyan gyorsan fedezékbe is vonulhatunk onnan. Mint minden mai videojáték, úgy természetesen a Dishonored is rendelkezik szerepjátékos elemekkel, így például a pályákon beszédbe elegyedhetünk a barátságos karakterekkel, az inventory rendszernek köszönhetően gyűjtögethetünk és szabadon fel is használhatunk bizonyos tárgyakat, a fejlődési rendszer segítségével pedig rúnák segítségével erősíthetjük karakterünk természetfeletti képességeit vagy tulajdonságait, de drága pénzekért cserébe fejlesztéseket is vásárolhatunk fegyvereinkhez, így gyorsabb újratöltést vagy nagyobb tárkapacitást. A sok lehetőség miatt jogosan merül fel a kérdés, hogy irányíthatóságát tekintve mennyire sikerült jóra a végeredmény? Mivel az Arkane Studios egy részben hasonló mechanizmuson alapuló videojátékot már kitűnően felépített annak idején a Dark Messiah képében, ezért egy percig sem kell csodálkoznunk majd azon, hogy minden kézre áll a Dishonored kezelőfelületén, ami letisztult és könnyedén átlátható is lett egyben.

 

A játék egyébiránt korántsem túl könnyű, gyakran képes olyan helyzetekbe sodorni minket, ami elhalálozáshoz vezethet, és mivel az automatikus mentési rendszer nem jelent alternatívát, így nem szabad elfeledkeznünk a manuális állásmentésről sem. További pozitívum, hogy a pályákat nem csak különféle útvonalakon és vérmérséklettel oldhatjuk meg, hanem bizonyos döntéseinkkel még a történet alakulásába is belefolyhatunk, aminek következményeit gyakran csak órák múltán láthatjuk viszont. Nem lehet elégszer kihangsúlyozni ugyanakkor, hogy mennyire hangulatos világot alkottak meg a készítők a játék keretein belül. Fentebb már tisztáztuk, hogy milyen hatások érvényesülnek benne és alakítják hangulatát, azt azonban még nem, hogy mindehhez egy kissé rajzfilmes, a realizmushoz csak helyenként kötődő küllemet kapunk majd, amivel kapcsolatban sokadik ránézésre sem fogjuk tudni eldönteni, hogy szép-e vagy sem, de egyedisége miatt mindenképpen kellemesnek tekinthető. A hatalmas pályákat egyébiránt nem csak megfelelő részletességgel képes elénk tárni a grafikus motor, hanem a töltési időkkel sincsenek problémái, így alig néhány másodperces töltőképernyőket kell csak bámulnunk a játékban, ami manapság igencsak ritkaságnak tekinthető.

 

Az Arkane Studios úgy tűnik, hogy valóban képtelen hibázni, a Dishonored ugyanis – bár akadnak benne bugok, helyenkénti apró hiányosságok – egy olyan alkotás lett az idei játékfelhozatalban, ami mind a stílust, mind a koncepciót, mind a megvalósítást tekintve unikumnak tekinthető. A játékba elegendő néhány percre belekóstolni ahhoz, hogy fülig beleszeressünk az egyedinek ható világba, majd átérezvén főhősünk problémáját, bosszúra szomjazva belevágjunk a fordulatos és kiváló történetbe, ami 10-12 órányi játékidővel szolgál majd számunkra, kivéve abban az esetben, ha a kimért, teljes egészében a lopakodásra felépített útvonalat választjuk magunknak, így ugyanis az időtartam akár meg is duplázódhat. A Dishonored legnagyobb pozitívuma az, hogy valóban úgy játszhatjuk, ahogyan csak tetszik, így az akciók kedvelői éppen úgy megtalálhatják benne számításaikat, mint például a klasszikus Thief-sorozat szerelmesei.

A játék itthon magyar felirattal került a forgalomba, így azoknak is különösen érdemes belevetni magukat a kalandokba, akiket eddig a nyelvtudás hiánya tartott távol a hasonló játékoktól.

Értékelés: 9/10

Translate »