Atomfall – Játékteszt

Videojátékos utazásaim során rengeteg időt töltöttem elhagyatott vidékeken, amerre már a madár sem jár, hiszen az emberiség jelenlétét megritkította valamilyen kórság. Ezen alkotások általában remek morális kérdéseket vetettek fel a történetük során, amelyben nem feltétlenül az emberek és a gonosz erők közötti küzdelem a lényeges elem, hanem sokkal inkább az humán életformák és tevékenységeik, amellyel megpróbálnak túlélni, akár egymást segítve akár egymást hátráltatva. Ezen produktumok javarészt az események sokszínűségével és azok mondanivalójával tűntek és tűnnek ki a többi hasonló világot felmutató gameszkók közül, így amikor első pillantást vetettem az Atomfall címen futó projektre, elfogott az az érzés, hogy nekem bizony játszanom kell ezzel a játékkal. Döntésem, miszerint ismét egy kopár vidékre kalandoztam szabadidőmben, elég jónak bizonyult, és hogy miért, nos az a következő pár soromból kiderül.

Az Atomfall nem rejti véka alá a játék kilétét és lényegét, így már az első pár percben megtudjuk, hogy milyen céllal avagy küldetéssel kerülünk egy posztapokaliptikus világ kellős közepébe. Vagy mégsem? Nos itt az ideje, nekünk kideríteni, hogy mi is a tényleges igazság. Minden azzal kezdődik, hogy felébredünk anélkül, hogy emlékeznél arra, kik vagy hol vagyunk, és azonnal egy sebesült tudós fogadja ébrenlétünket. Felajánl nekünk egy kulcskártyát, amire szükségünk lesz ahhoz, hogy elhagyjuk a bunkert, ahol felébredtünk – és hozzáférjünk valamihez, amit A Csomópontnak hívnak – egy kisebb segítségért cserébe. Megragadjuk a közelben lévő anyagokat, kisegítjük a sebesültet, és ezáltal kiérdemeljük a kulcskártyát? Azonnal megöljük, és kifosztjuk a holttestéből? Minden ténylegesen rajtunk múlik. Ez a fajta szabadság az, amely próbára teszi majd minden játékos morálját.

Ahogy már fentebb is említettem ez az Atomfall filozófiája az, hogy minden rajtunk múlik, így a történetünket ténylegesen mi alakíthatjuk magunknak, természetesen kisebb-nagyobb megkötésekkel. Miután kiléptünk a bunkerből, és magunk mögött hagytuk egy hálás vagy a rosszabb döntésünk következtében elhalálozott tudóst, nem kapunk útmutatót arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk ezután. Mindig is nagyra értékeltem azon alkotásokat, amelyek nem fogták a játékosok kezét, így személy szerint az Atomfall által kínált szabadság érzete számomra nagyon szimpatikus volt. Külön bónusz pont járt a fejlesztőknek azért egyébként, hogy maga a történet egy valós nukleáris katasztrófa által lett ihletve, így nagyon sok – a valós világunkból átemelt – feljegyzés található elszórtan meg a kalandozásaink során. Nem lövök le túl nagy poént azzal sem, ha azt mondom, hogy a cselekményt és annak végkifejletét a végső percekig mi uraljuk, így a játékosok döntése alapján más-más végkimenetelbe torkollik majd az utazás.

A játékmenet egy újabb kiemelkedő pontja az Atomfall címen futó alkotásnak. Az első személyű perspektívából játszható, félig nyitott világot felvonultató produktumban, maga a játékmenet is a mi kezünkbe kerül. A fő játékmenet abból áll, hogy a világ minden tájáról származó receptek alapján tárgyakat kutathatunk fel, hogy felszereléseket készíthessünk. Ez azonban még nem minden! A barkácsolás elengedhetetlen a túléléshez, mivel mindennapi tárgyakból, például üvegpalackokból és ruhákból készíthetünk gyógyszereket és fegyvereket. A tárgyak felkereséséhez egyébként kapunk egy fémdetektort, amely segít a rejtett kincsek felfedezésében.

Az Atomfall maximálisan arra ösztönöz minket, hogy órákat töltsünk el a kutatással, ami nagyszerű NPC interakciókhoz vezet. A kevésbé szerencsések pedig a brit humorral felvértezett ellenségekbe is belefuthatnak. Az Atomfall egyébként már az első percektől azt is a tudtunkra adja, hogy mi bizony nem vagyunk képzett katonák, így mind a távolsági mind pedig a közelharci támadások során megfontolnak kell lennünk. Minden ütés és lövés tervezést igényel, így minden támadási vagy védekezési cselekedetünk elég nagy rizikóval bír. Fel is vetettem magamban egy vicces gondolatot, miszerint az ilyen játékok bizony mentálisan felkészíthetnek minket arra, ha tényleg beüt a világvége. Bár akkor magam sem tudom milyen döntéseket hoznak. Remélem nem lennék őrült gyilkos, aki a túlélésért bármit megtesz, bár ki tudja, igaz?

A játékmenet azonban nem mentes az apróbb hibáktól. A gyors utazási rendszer hiánya a vidék felfedezését és bejárását időnként kissé frusztrálóvá és unalmassá tette számomra. A játék perk rendszere véleményem szerint nagyon visszafogott, mivel úgy éreztem, hogy a legtöbb lehetőség nem eszközölt ki mindenre kiható és nagymértékű változásokat a játékmenetre vonatkozóan. A lopakodási funkciót továbbá már az elején feladtam, mivel az ellenségek kilométerekről észrevettek, olykor pedig alig vagy egyáltalán nem láttak meg. Szerencsére a fő játékmenetbeli lehetőségek több mint elegendőek ahhoz, hogy túllépjünk ezeken a hibákon. Nem is beszélve arról, hogy a fejlesztők a megjelenést követő hetekben tuningoltak ezeken a hiányosságokon, így mostanság már sokkal jobb fényben tűnik fel ezen része is az alkotásnak.