Oldal kiválasztása

Game of Thrones – Játékteszt

Game of Thrones – Játékteszt
10 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

A kritikán aluli Game of Thrones: Genesis után a Cyanide ismét megpróbálkozik a Trónok Harca univerzum adaptálásával. Vajon vízzé változik ezúttal a vér?

 

Néhány évvel ezelőtt a fantasy rajongók legfanatikusabb rétege hallott csak George R. R. Martin nevéről, aki a műfaj egyik legnagyszerűbb kortárs írójának tekinthető. Martin immáron a hetvenes évek óta ontja magából a jobbnál-jobb fantasztikus regényeket, ám nagy valószínűséggel J.R.R. Tolkien és társai mellett ő is megmaradt volna a keményvonalas könyvmolyok hősének, ha az HBO-nál valaki nem döntött volna úgy, hogy megfilmesíti az író által megálmodott „A tűz és jég dala” regényciklus egyik legismertebb könyvét – vagy inkább könyvsorozatát – a Trónok Harcát. Az amúgy nagyszerűen sikerült filmsorozatnak köszönhetően Martin könyvei egy csapásra olyan eladásokat produkáltak, amiről álmodni sem mert volna korábban, a siker pedig magával hozta a kapzsi és pénzhajhász cégek megjelenését is, akik jogokat vásárolva arra törekednek, hogy ők is leakaszthassanak egy kevés pénzt a névről. Ide sorolható a Cyanide fejlesztőcsapata is, akik tavaly már egyszer bizonyították, hogy alkalmatlanok a Trónok Harca feldolgozására – akkor érthetetlen módon egy stratégiával próbálkoztak –, ám úgy döntöttek, hogy amennyiben egyszer már náluk vannak a jogok, megpróbálják még egyszer a lehetetlent, de ezúttal egy szerepjáték formájában. Így született meg a Game of Thrones!
 
Az alkotás állítólagosan a könyvekben megismert cselekményeknek állít emléket, ez azonban legnagyobb sajnálatomra csak a reklámfogás és korántsem a valóság. A Trónok Harca szerepjátékban ugyanis valóban egy a címhez méltó, alaposan megcsavart, mindemellett pedig kacifántos történetbe csöppenhetünk, de a sztori csak helyenként kapcsolódik az olvasott történethez, arról nem is beszélve, hogy monumentalitása, izgalma és epikussága közelébe sem ér Martin eredeti munkáinak. A fentieket alátámasztja, hogy a kampány cselekményét két szereplő szemszögéből ismerhetjük meg, az egyikük az Éjjeli Őrség legendás harcosa, Mors Westford, a másik főhős pedig Alester Sarwyck, aki a Vörös Papok kötelékét szolgálja és mintegy 15 éves száműzetést követően tér vissza a királyság földjére. Az ő bőrükbe bújva fogunk belebonyolódni Westeros szokásos problémáiba, amelyek leginkább politikai jártasságot és morális döntéseket követelnek majd meg a játékosoktól. A történet önmagában még nem is lenne rossz, ám már a bevezető videó első másodpercei után rossz megérzésem volt a játékmenettel kapcsolatban. Sejtelmeim pedig beigazolódtak, hiszen a Cyanide csapata tulajdonképpen amit csak lehetett, azt el is rontott a Game of Thrones berkein belül.
 
A játék stílusát RPG-ként definiálták a készítők, ami önmagában egyáltalán nem állja meg a helyét. Első ránézésre valóban hívhatjuk szerepjátéknak a Trónok Harca adaptációt, de ha jobban belemélyedünk, akkor hamar rá fogunk jönni, hogy ez inkább csak egy rendkívül rossz irányítással bíró hátsónézetes akciójáték, ahol rengeteg, elsőre gyakran érthetetlen beszélgetést kell végighallhatnunk, az eseményekbe viszont mégsem lesz igazi beleszólásunk. Pedig a karaktergenerálás pillanatában még nagyon ígéretesnek tűnt a végeredmény, hősünket ugyanis végre nem a bevett módszerek segítségével formálhatjuk, hanem teljesen egyedi szempontok alapján, megfelelő alapossággal párosítva. Amikor azonban a betanító küldetések alatt megkaptam az irányítást és kardot adtak a kezembe, hirtelen eloszlott a rózsaszín köd. Az irányítás, de sokkal inkább a kamerakezelés ugyanis finoman szólva rossz. Hősünk háta mögött nincsen fix kamera, így folyamatosan nekünk kell az egérrel követni őt, ami a gyakori szűk terek miatt – felejtsük el a szabadságot és az „oda megyek, ahová csak akarok” lehetőséget – igencsak frusztráló lesz hosszú távon, de sokkal inkább a harcrendszernél, ahol ugyebár különösen fontos, hogy a kamera jó helyről mutassa a konfliktust. Jó pozíció azonban csak akkor lesz, ha majd mi beállítjuk magunknak.
 
Igencsak nagy pozitívumnak tűnt, amikor megláttam, hogy a Cyanide alapjaiban újraértelmezte a szerepjátékos harcrendszert. Azt gondoltam magamban, hogy a The Witcher után talán végre valami igazi reformáció is történik ezen a téren a szerepjátékok között, de úgy tűnik, hogy erre még várnunk kell egy kicsit. A Game of Thrones-ban ugyanis egy alapjaiban elbaltázott, tulajdonképpen körökre osztott harcrendszer kapott helyet, ahol egyszerre három utasítást adhatunk ki karakterünknek – illetve segédjének, aki egy kutya lesz. Az összetűzések során bármikor szüneteltethetjük, de sokkal inkább alaposan lelassíthatjuk a harcot, miközben válogathatunk speciális képességeink közül, sőt, amennyiben vannak velünk társak, úgy képesek leszünk egy gombnyomásra közöttük is váltogatni. Habár a kampány során úgy gondoltam, hogy a két főhős miatt változatosak lesznek a pályák, mert ilyen esetben illik legalább kétféle harcmodort megálmodni, de míg papíron ez meg is történt, addig a gyakorlatban mindkét szereplővel rendkívül unalmasak, a körökre osztottság miatt pedig vontatottak és frusztrálóak lesznek az összecsapások, amelyeket minden esetben az erő és nem a taktika dönt el.  Derék dolog volt a stúdió vezetésétől, hogy arra kérte programozóit, engedjék szabadon kreativitásukat és rugaszkodjanak el a bevett formuláktól, de időt kellett volna hagyni az ötletek kidolgozására is, lévén a legtöbb opció még kiforratlan és kezdetleges, holott egy kis odafigyelés ellenében igazi egyediséget is hozhattak volna a játékba.
 
Ide sorolható többek között például a párbeszédrendszer – egyszerű Mass Effect lopás –, a karakterek különleges képességei – jó ötlet, hogy kutyaként nyomozhatunk például – vagy az inventory, ami jó ötleten alapul, a megvalósítása viszont csapnivaló, de az egész játékmenet sem több egyszerű madzagon rángatásnál. Mellékküldetéseink ugyan vannak, de olyannyira lineáris a történet, hogy amennyiben elrontjuk és akár puszta véletlenségből is a fő küldetés egyik feladatát választjuk, ami pechünkre éppen elrepít minket az adott területről, akkor a több opcionális feladatnak búcsút is inthetünk. Habár a betanítás alapos lesz, a legtöbb játékos számára hosszú-hosszú percekig biztosan csak káosz és zűrzavar fog uralkodni a fejében, miközben egyre inkább belemélyed a kampányba, aminek a történet mellett egyetlen nagy pozitívuma van még, ez pedig a hangulat. A Trónok Harca ugyebár már könyvben és filmvásznon is bizonyította, hogy a középkori fantasy nem csak sárkányokkal és egyéb mitológiai lényekkel együtt lehet hatásos, elegendő hozzá egy bonyolult történet és néhány szerethető karakter. Utóbbival ugyan nem rendelkezik a játék, de a pályák, legyen szó az Éjjeli Őrség főhadiszállásáról, a királyság városairól, netán egy veszélyekkel teli sötét erdőről, a Game of Thrones egyszerűen zseniális hangulatot fog varázsolni a képernyőinkre, ami miatt a rajongóknak érdemes lesz legalább egy pillantást vetniük a végeredményre.
 
Már amennyiben nem ódzkodnak attól, ha egy játék bugos és egyben nem is túl szép, a grafika esetében ugyanis olyan érzésünk támad, mintha nem is az Unreal Engine 3 húzódna meg a háttérben ! A Cyanide videojátékainál általános igazság, hogy bugok nélkül nem is léteznének, ám a legrosszabb, hogy az efféle hibák nagyon gyakran grafikai problémák, amelyek először megmosolyogtatják, másodszor azonban már inkább elborzasztják az embert. Nem is emlékszem már például olyan nagy költségvetésű videojátékra, amelyben azt láttam volna, hogy egy előttem haladó karakter nem kinyitja az ajtót, majd besétál rajta, hanem egyszerűen odalép elé, majd eltűnik. Ez ma már MMO-k esetében is szemet szúr – főleg a Guild Wars 2 korában – nemhogy egy ilyen alkotás esetében. Ilyen és ehhez hasonló hibákból vagy milliónyit tudnék felsorolni – például harc közben a szemben állók gyakran egyszerűen csak odébb csúsznak a lépegetés vagy ugrándozás helyett –, ugyanakkor felesleges, mert a legtöbb rajongónak ezzel már bizonyára mindent elmondtam. Nagy bánatomra nem sok pozitívumot tudnék felsorolni a hangokkal kapcsolatban sem, leginkább az igazán ízes szinkronok hiányoznak, de ami még nagyobb baj, hogy a monumentális dallamok is.
 
Bárhogyan is tekintünk a Game of Thrones-ra, a Cyanide ismét alaposan elszúrta az adaptációt. Igaz, hogy vannak nagyon jó ötletek a játékban, különösen tetszett a történet és a hangulat, de összességében ez egyrészt nem egy szerepjáték, másrészt nem is méltó George R.R. Martin munkásságához. Ha szeretted az olyan alkotásokat, mint a Divinity II vagy a Hunted: The Demon’s Forge, annyi különbséggel, hogy itt nem valós időben, hanem körökre osztottan zajlanak a harcok, illetve akad néhány megdöbbentő újdonság is, akkor tehetsz egy próbát vele, de túl sok jóra ne számíts. A Game of Thrones: Genesis-hez képest van előrelépés, természetesen ez köszönhető a műfaji változásnak is, de összességében még mindig gyenge teljesítmény.
 
Értékelés: 6/10
Translate »