Oldal kiválasztása

Dungeons & Dragons: Daggerdale – Játékteszt

Dungeons & Dragons: Daggerdale – Játékteszt
10 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Évek óta vártunk már egy újabb Dungeons & Dragons univerzumon alapuló videojátékra. Most megkaptuk, de biztosan ezt akartuk?

Ha szigorúan böngésszük a videojátékok nem létező történelemkönyvét, akkor kijelenthető, hogy immáron öt éve nem jelent meg olyan alkotás a színtéren, amely az egyik legnépszerűbb fantasy univerzumot, avagy a Dungeons & Dragons világot választotta volna koncepciójául. Utoljára ugyanis (még 2006-ban) az Obsidian Entertainment vette a fáradtságot, hogy a Neverwinter Nights 2 képében egy a névhez méltó szerepjátékot készítsen nekünk, azóta viszont csak kiegészítő lemezek, valamint 2007-ben egy elhanyagolható PSP-s mellékszál született a D&D univerzumban. Az 1974 óta létező világtól márpedig ez túlontúl szokatlan, hiszen bár a Dungeons & Dragons táblás szerepjátékként látta meg a napvilágot, alig egy évvel a megszületését követően már videojátékként is viszontláthattuk, illetőleg az elmúlt közel négy évtized alatt alig volt olyan esztendő, amikor nem kaptunk egy hozzá köthető programot sem. A legemlékezetesebb D&D világon alapuló alkotások között tartjuk számon az említett Neverwinter Nights franchise mellett a Baldur’s Gate-sorozatot, az Icewind Dale-szériát, de a megannyi, magát az univerzum nevét viselő videojáték is szinte kivétel nélkül ide sorolható. Hangsúlyozandó azonban, hogy „szinte”, hiszen a legújabb Dungeons & Dragons alkotás, avagy a Daggerdale például korántsem említhető egy lapon egyetlen elődjével sem.

 

Alapvető probléma ugyanis, hogy a fentebb már sokat emlegetett fantáziavilág alapján az esetek döntő többségében komoly történettel rendelkező, összetett szerepjátékokat kaptunk a múltban, így a jövőben érkező programoktól is elvárjuk, hogy hasonló műfajban foganjanak. A Daggerdale azonban nemcsak szakít a korábbi hagyományokkal, hanem egyenesen szembe is fordul velük, köszönhetően az Atari új üzletstratégiájának, amelynek hála a cég fókuszba helyezte a letölthető alkotásokat, amelyek korunk egyik komoly bevételi forrását jelentik a kiadóknak. Ha pedig egy bizonyos letölthető cím még egy igencsak népszerű univerzumon is alapul, akkor a siker – a késztermék milyenségétől függetlenül is – borítékolható. Érdemes már itt leszögezni, hogy nem egy rossz játék a Daggerdale, azonban köze sincs a korábbi Dungeons & Dragons világhoz köthető címekhez, ez a szálka pedig sajnos folyamatosan szúrta a szemünket, miközben értetlenül játszottuk végig a mindössze néhány órás kampányt. A program mentségéül szolgáljon, hogy a Bedlam Games fejlesztőcsapata egy erősen összefüggő trilógia első részeként készítette el a játékot, ugyanakkor mindez nem enyhítő körülmény azzal kapcsolatban, hogy sem rendes cselekmény, sem komolyabb játékmenet nem társul hozzá. Lássuk konkrétabban, hogy miről is van szó!

 

Az első hiányosság rögtön az imént említett történetben keresendő. A sztori teljesen klisés, a szokásos világmegváltásról szól, középpontban egy névtelen hőssel, aki éppen időben bukkan fel ahhoz, hogy megmentse a világot a pusztulástól. Faerun kontinensén, Daggerdale-ben járunk, amely Dalelands egyik régiója, az ellenséget pedig Zhentarim-nak hívják, aki a törpék birodalmát szemelte ki ahhoz, hogy megvalósíthassa gonosz terveit. A cselekmény eddig nem is lenne rossz, azonban ennyiben teljesen kimerül. Sem csavaros fordulatok, sem érdekes szereplők, sem meghökkentő új információk nem várhatók a kampány során – még beszélgetni sem tudunk a különböző karakterekkel –, ami szokatlan egy Dungeons & Dragons univerzumon nyugvó alkotástól, hiszen ha valahol, akkor itt mindenképpen elvártunk volna egy komolyabb történetet. Nem sokkal jobb a helyzet azonban a játékmenet terén sem! A Daggerdale-t bár a legtöbb helyen szerepjátéknak nevezték, mi mégis óvá intenénk mindenkit ettől a műfaji meghatározástól, és javasolnánk, hogy inkább egy csekély RPG hatással rendelkező külső nézetes akciójátékként tekintsünk rá. Hogy erre az apró pontosításra miért van szükség, arra rögtön fényt derítünk!

 

A Daggerdale játékmenete két részre osztható, az egyik az akciózásra kiélezett oldal, a másik pedig a szerepjátékos rész. Kezdjük első ízben az akcióval, ami alapesetben is prioritást élvez a programon belül minden más momentummal szemben. A játék betöltését követően négy frakció közül választhatjuk ki a nekünk szimpatikusabbat, így lehetünk emberi kardforgatók, elf íjászok, félszerzet varázslók vagy törpe gyógyítók. Bár a gyakorlott RPG fanatikusok most biztosan azt gondolják, hogy döntésünkkel legalább négyféle utat járhatunk be a játékban, de a valóság ennél sokkal cudarabb, választásunknak ugyanis tulajdonképpen semmiféle következménye nincs, lévén minden karakternek megvan a teljesen egy kaptafára épülő elsődleges és másodlagos képessége – illetve később ezek módosulatai –, amelyek olyannyira egy tőről fakadnak, hogy hiába választunk például tünde íjászt, az elsődlegesen kardforgató lesz és csak másodlagosan nyilas. Hogy szembetűnő legyen a nem létező differenciál, egy szimpla emberi karakter annyiban különbözik az elftől, hogy íj helyett baltákat dobál, de a lényegen és a hatékonyságon ez sajnos mit sem változtat. Mindemellett még karakterszerkesztőt sem készítettek az illetékesek, ami azért sem érthető, mert ha például kooperatív módban szeretnénk játszani a játékot – így lényegesen izgalmasabb –, akkor lehetőségünk lesz akár arra is, hogy négy azonos kasztú karakter társaságában éljük át a történetet. Az imént említet hiányosságnak köszönhetően pedig így négy teljesen egyforma hős fogja róni a hosszú távon unalmas pályákat. Természetesen a későbbiekben a különböző felszedhető páncélok és kiegészítők segítségével lehetőségünk lesz ilyen-olyan módosításokra, de a lényegen mindez mit sem változtat. A harcrendszert egyébiránt végletekig leegyszerűsítették az illetékesek, szinte teljes egészében a folyamatos kaszabolásra lett kiélezve az egész, minden valós időben zajlik, így tehát esélyünk sem lesz megállítani és esetleg átgondolni, taktikusan felfogni a csatákat. Ami tetszett, hogy a nehézségi szint helyett a program egy olyan rendszert alkalmazott – meglepően jól –, amely felismerte karakterünk aktuális szintjét, és ahhoz megfelelő nehézségű szörnyeket állított csatába.

 

Hősünk fejlettségi szintje tehát fontos lesz a Daggerdale-ben, de korántsem annyira, mint más, igazi szerepjáték esetében. Fentebb már említettem, hogy az alkotás egy trilógia kezdő darabja, aminek köszönhetően most csak tízedik szintig fejleszthetjük karakterünket, ami nem csak leírva hangzik kevésnek, hanem a gyakorlatban is az. A kijelentés olyan téren nem állja meg a helyét, hogy a programozók olyan fejlődési rendszert alkalmaztak, amelynek hála nagyon lassan és vontatottan jutunk csak a következő szintre, ami egyébiránt igaz a teljes játékra is, hiszen mind a küldetések, mind a pályák unalmasak, belassult tempót diktálnak, ami nem lenne rossz egy vérbeli szerepjáték esetében, de egy inkább az akcióra kiélezett darabnál csak és kizárólag negatívumnak tekinthető. Ha már szóba kerültek az RPG elemek, érdemes megjegyezni, hogy a törpék birodalmában a kis szakállas lények hordókban tárolják vagyonukat, aminek köszönhetően ezek szétveréséből juthatunk mi magunk is aranyhoz. Ez természetesen elengedhetetlen lesz az újabb fegyverek, páncélok és különböző kiegészítők – gyűrűk, nyakláncok, varázsitalok – megvásárlásához. Bár utóbbi csecsebecsékhez és a fontosabb felszerelésekhez a küldetések teljesítése közben is hozzájuthatunk, az igazán értékes darabokat leginkább a kereskedőknél találhatjuk meg. Maga a fejlődés egyébiránt úgy zajlik, mint a legtöbb D&D szerepjátékban, vagyis szintenként pontokat kapunk, amelyeket különböző erőkre, jártasságokra és természetesen karakterünk képességeire oszthatunk majd szét. Mivel az egész folyamat nagyon lassú lesz, ajánlatos jól meggondolni, hogy mire szórjuk el a megszerzett pontokat, hiszen – és ez dicsérendő –  minden apró módosítás érzékelhető lesz majd, elsősorban a harcok alatt. Az elhangzottakon kívül azonban semmiféle egyéb RPG elemmel nem fogunk találkozni a Daggerdale betöltését követően, hacsak azt az apró kis figyelmességet nem vesszük számításba, miszerint az illetékesek kétféle kameranézettel próbáltak emlékeztetni minket néhány korabeli szerepjátékra. Az egyik az első Neverwinter Nights-ra építkezik, a másikra feltehetően magatok is rá fogtok jönni, ha meglátjátok.

 

Bár a fentiekben sem dicsértük agyon a játékot, a két legnagyobb hiányossága közül egyelőre még csak a történetet vettük górcső alá. A másik ilyen – szó szerint – szemet szúró negatívum a küllem lenne, ami nagyjából egy évtizeddel van lemaradva korunk hasonszőrű alkotásaitól. Rendben van és érthető, hogy egy kis költségvetésű, nyomott árú letölthető címről beszélünk, de ennyire baltával faragott karaktereket és környezetet nem is emlékszem már – a Torchlightot leszámítva – , hogy mikor láttam utoljára. Szintén hiányosság, hogy a rövidke, valóban néhány mondatos „beszélgetések” nem lettek szinkronizálva. A beszélgetés aposztrofálása nem véletlen, hiszen csak küldetések felvételekor keveredünk ilyen helyzetekbe, de akkor is csak a feladatot adó karakter beszél, válaszadásra, választásra nincs lehetőségünk. Nem hinném, hogy az a maximum 30 oldalnyi szöveg annyi plusz költséget jelentett volna az illetékeseknek, hogy ne lehetett volna felmondani őket, hiszen minden egyes mondat kezdésekor egy elég ellenszenves „hümmögő” hang hagyja el beszélgetőtársunk száját. Érdekes, akárcsak maga a teljes késztermék is!

 

Mindent összevetve ugyanis a maga nemében egy kellemes irányítással és egyszerű játékmenettel rendelkező, ismerős univerzumban játszódó akciójáték született a Daggerdale címre keresztelve, ami nem lenne rossz akkor, ha az illetékesek nem a Dungeons & Dragons név alatt adták volna ki. Így azonban – a név kötelez elvét követve – nagyon hiányzik a mélyre ható történet, valamint a komolyabb szerepjátékos vonal is az egyéb apróságok mellett. Aki el tud vonatkoztatni attól, hogy ez nem több, mint egy egyszerű letölthető játék, amelynek semmi köze a hardcore RPG stílushoz, az egyértelműen jól szórakozhat vele – főleg kooperatív módban, hiszen mégiscsak arra lett kiélezve az egész –, ellenben akit megtéveszt a Dungeons & Dragons név és a franchise egy újabb komoly tagját várja tőle, az óriásit fog csalódni.

 

Értékelés: 6/10

Translate »