Oldal kiválasztása

Alice Csodaországban – Filmkritika

Alice Csodaországban – Filmkritika

Lewis Carrol 1865-ben írt meseregénye, az Alice Csodaországban több Disney-feldolgozást is kapott már, a Tim Burton nevével fémjelzett mostani elgondolás azonban egészen új megközelítésbe helyezi a modern kor által csak gyerekmeseként tálalt művet.

Tim Burton képzelőerejében sose csalódik az ember, az egykor Disney-nél animátorként ténykedő direktor azonban előszeretettel helyezi háttérbe meséinek azt az alapvető pillérét, amit úgy hívunk, mesélés. Az Alice Csodaország esetében is ugyanazokkal a karikírozott díszletekkel és szereplőkkel teremt összhangot a rendező, amihez ezúttal is visszatérő, háziszereplői asszisztálnak. Lewis Carrol megálmodott mesebeli univerzuma azonban ennél többről szól, a regény szatirikus jellege ugyanis megkívánja, hogy a cselekmények egymásra dobálása helyett, valami összetartó kohéziós erő tartsa egybe a történéseket, tetteinkkel pedig egy végső célt szolgálva nyerjük el végső jutalmunkat. Mindez hiányzik a Tim Burton-féle Alice-ból, ami nem rosszabb, mint az eddigi elképzelések, csak kicsit más.

 

Az Alice Csodaországban igazi szerzői film, melyben Burton szegről-végről vett folytatást kreált a több mint ötven évvel ezelőtt megjelent Disney klasszikushoz. A közismert kalandban ugyanis Alice már felnőtt nőként tér vissza a vászonra, 19 éves kora ellenére épp esküvőjére készül, mikor a semmiből előbukkant fehér nyúl egy látszólag valóban létező világba vezeti. Csodaország lakói úgy hiszik, a nővé cseperedett szőke hajú hölgy lehet világuk egyetlen megmentője, a gonosz Vörös királynő totális diktatúrájától ugyanis csak Ő mentheti meg őket. Ekkor kezdetét veszi Alice esztelen utazása, melyben a főhős mellett a néző is csak sodródik a történésekkel.

 

És a film legnagyobb buktatója ekkora domborodik ki. A történetmesélés hiányossága, a cselekmények logikátlan egymásutánisága ugyanis nem sugallja a történet koherens voltát. Az esetlegesen következő jelenetek kioltják a várható izgalom legkisebb csíráját is, a néző pedig nem tehet mást, mint a látványban elsőrangú film hullámvasútjára felülve csak ámul és bámul, majd várja, hogy a stáblista felbukkanásával szomorúan konstatálhassa, a mozijegy áráért nem kapott többet, mint a Burton filmjeit jellemző újabb mélységek nélküli látványorgiát. A látvány azonban valóban elsőrangú, néhol kiszúrható esetlenségük ellenére van egyfajta szerethető bája Burton fantáziavilágának, melyben leveli békák a felszolgálók, hintalovak a szúnyogok, de az élőszereplők által megformált karakterek külleme is magával ragadó. Bolond Kalapos szerepében igazi transzvesztitaként tündököl Johnny Depp, a Tutyikát és Mutyikát alakító Matt Lucas is meglepetésekkel szolgál, az igazi szenzációt azonban a gonosz Vörös királynő szerepében brillírozó Helena Bonham Carter szolgálja, aki  továbbra is meglepően kevés filmben csillogatatja meg kvalitásait.

 

Az Alice Csodaországban bosszantó hiányosságai ellenére egy nagyon jól sikerült mozi lett, ami Tim Burton rajongóinak igazi, majdnem két órás álomutazás lesz, ahogy a karikírozott látványra fogékonyaknak is, az esetleg idősebb korosztályt megérintő társadalomkritika és a valós mondanivalók hiánya azonban sokakban hiányérzetet kelthet, nekik pedig a nem túl hivalkodó 3D-s körítés sem nyújthat mentőövet.

 

Értékelés: 7/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás

Translate »