A Cosa Nostra a leghíresebb olasz maffiacsoport, amelynek a gyökerei az 1800-as évek közepére vezethetőek vissza. Szicíliából kivándorolván az Amerikai Egyesült Államok keleti partján jelentek meg az 1930-as években az olasz maffiózók. Salvatore Lucania (Charles „LuckyLuciano) volt a modern szervezett bűnözés egyik atyja – a Times magazin szerint egyike volt a 20. század zsenijeinek -, aki öt különböző maffiacsaládra osztotta fel az akkori New York városát. A hírhedtté vált famíliák a Bonanno, a Colombo, a Genovese, a Lucchese és a Gambino család volt. Az amerikai olasz maffiába kezdetben kizárólag csak olyan szicíliai származású férfiak tartozhattak, akiknek felmenői szicíliaiak voltak. Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen a Cosa Nostrába, feltétlen szüksége volt egy már benne lévő személy ajánlására, valamint a beavatás részeként végre kellett hajtania saját kezűleg egy gyilkosságot, amelynek áldozatát a bentiek választották meg. Ha az újonc sikeresen végrehajtotta a belépőül szolgáló küldetését, egy rituális szertartáson kellett részt vennie, melynek során ujját megszúrták, vérét Szűz Mária vagy szentek képére csepegtették, majd kezébe adva a kártyát meggyújtották, hűségre és eskütételre kötelezték:

„Úgy égjen a lelkem a pokol tüzében, ahogy ez a kártya ég, ha megszegem az eskümet.”

Shadow of My Father címmel jelentetett meg könyvet 2015-ben John A. Gotti, a híres Gambino család fejének – maffiamúltjával leszámolt – fia. A könyv alapján készített forgatókönyvet Lem Dobbs és Leo Rossi. Az abból készülő filmet Kevin Conolly rendezésében, Gotti címmel június 14-én (szinte napra pontosan a halála után 16 évvel) mutatják be a hazai mozik.

A film főszereplője John Joseph Gotti Jr. néven látta meg a napvilágot ötödik gyerekként 1940-ben, a New York külvárosában lévő Bronxban. Mélyszegénységben éltek családjával, melyből elég korán szeretett volna kitörni. Már 12-14 évesen kisebb-nagyobb lopásokkal a bűnözés útjára lépett. Fiatal férfiként a Fulton – Rockaway társaságban találta magát, így egyenes út vezetett a maffia berkeibe. Szép lassan megalapozta köreikben a helyét, míg végül 1985-től ő maga vette át a helyet a megüresedő vezetői székben, egy összeesküvésnek köszönhetően. Don Teflon (sokáig nem tudtak semmit rábizonyítani azokból a dolgokból, amelyekkel megvádolták, így ejtették ellene a vádakat… innen a gúnynév) számlájára írható volt számos gyilkosság, arra való felbujtás, kábítószer-kereskedelem, adócsalás és tiltott szerencsejáték is. 1990-től már körözte az FBI is, de csak 1992-ben sikerült rács mögé juttatniuk (többszörös életfogytiglanival), ahol tíz év raboskodás után 2002. június 10-én rákban hunyt el.

A hírhedt gengszter életéről nem most forgattak először filmet. 1996-ban ugyanilyen címmel mutatták be (gyanítom klasszisokkal jobb volt), Armand Assante főszereplésével, valamint a néhai Anthony Quinn közreműködésével. Jelen produkcióban az egykori Grease Dannyje, John Travolta kapta a címszerepet, karaktere feleségét (a való életben is felesége) Kelly Preston alakítja (bár ne tenné). Ja, igen… a lányuk is játszik a filmben, mily’ meglepő, a lányukat. Szót sem érdemel. Maximum ennyit.

Travoltának azt kell, hogy mondjam, jól áll ez a szerep, csak néha nem tud vele mit kezdeni. Van, hogy megcsillanni látszik a szemében a rafkós maffiózó észjárás, ám sok jelenetben inkább csak rutinból próbál dolgozni, nincsenek mélységei, bennünk nyomot hagyó momentumai. A család személyes tragédiája alapján már-már azt hihetnénk, hogy ilyen lesz, lehetőséget kap arra, hogy csak nekünk nézőknek mutassa meg a családjáért bármire hajlandó kemény fickó érzékeny oldalát, de nem. Kelly Prestonnak elég egy függönyszéthúzás, hogy abbahagyja a gyászolást, de legalábbis a sírást…  A smink és maszkmesterek Travoltával – a több idősík miatt – szinte csodát tettek, de a legidősebb fiát játszó Spencer Lofrancóval (kamasz fiúként is látjuk, több mint tíz évet tölt a börtönben, így középkorúként is) ezt valamiért számomra nagyon amatőr módon tették. Az ő barátnőjét, később feleségét megszemélyesítő Megan Leonard színésznőről ilyen szempontból már ne is beszéljünk, akit az egyik jelenetben 16 éves fruskaként próbálnak „eladni” nekünk, holott szemmel láthatóan simán a duplája. Vannak színésznők, akiknél ez működik, mert olyan a genetikájuk, és lehet rajtuk finomítani is, na, ő pont nem ilyen. Sajnos (a karakter szempontjából). A jó öreg Stacy Keach, valamint Pruitt Taylor Vince epizódszerepe színesíti még a tévéfilmnek is gyengécske alkotást. Kevin Conolly rendezése harmatgyenge, a film zenei aláfestése pedig zavarba ejtően érdekes (hűha helyett jaj, ne). A szinkronnal pedig még egy jobb egyenest is bevittek a filmnek…

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás