Ha azt mondom Kill Bill, Ponyvaregény, Becstelen Brigantyk, Django elszabadul, vagy Aljas nyolcas, egyértelműen asszociál mindenki az amerikai független film egyik legkiemelkedőbb alakjára, az amerikai, olasz, ír és cseroki indián felmenőkkel bíró rendező, színész, forgatókönyvíró és producer talentumra, aki nem más, mint Quentin Jerome Tarantino.

A visszavonulását fontolgató különc rendező, eme produktumánál-amely 9. a sorban- mindössze néhány évtizednyit ugrott vissza az időben, egész pontosan az 1960-as évek derekára. A középpontban egy felkapott színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), és az ő jóbarátja és egyben kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt) áll. Hollywood eddig mindkettejüket a tenyerén hordozta, de ahogy telnek az évek, úgy a lehetőségek is karcsúsodnak, a filmgyártó cégek diktálta feltételek pedig egyre zordabbak. A sorozatokban és spagettiwesternben is egyaránt helyt álló Dalton új lehetőséget kap egy készülő produkcióban, egy amolyan rosszfiú szerepkörben. Cimboráját is igyekszik minden rábeszélő képességével beprotezsálni a filmbe, ám a dolgok egész más irányt vesznek, amiben egy sztárnak, Bruce Lee-nek is nagy szerepe van… Úgy tűnik, hogy Cliff, a sokat tapasztalt kaszkadőr, Rick mindenesévé visszaavanzsáltan kénytelen napjait tengetni. Így találkozik egy vad hippilánnyal, aki egészen elkápráztatja őt. Ám a varázs, ami körbelengi a mi kockás hasú „öreg” kaszkadőrünket, valami egész mássá alakul át, amikor megismer egy fiatal hippikből álló kommunát, élükön Squeaky-vel (Dakota Fanning).

A napi forgatások végeztével Dalton gyakori „öngyógyítással” (alkohol) oldja fel a halmozódó feszültségét, amit tetéz a kiöregedés és mellőzöttség miatti félelme, és elkeseredettsége. Nemcsak ő, de a szomszédságában lakó Roman Polanski filmrendező felesége, a gyönyörű színésznő, Sharon Tate (Margot Robbie) is vágyik a pozitív visszacsatolásra, az emberek figyelmére és szeretetére. A fiatal színésznő attól sem riad vissza, hogy beüljön egy moziba, és saját jeleneteit megtekintve felmérje a nézőközönség reakcióját. Ott munkálkodik benne a huszonévesek megfelelni akarása, az elismerés utáni vágyakozása, és a siker megízlelésének óhaja. Ám a végzetnek úgy tűnik más tervei vannak, így összefűzi ennek a három embernek a sorsát egy baljós éjszakán…

A Volt egyszer egy… Hollywood nem más, mint Tarantino 159 percnyi tiszteletadása egy olyan kor iránt, amelyből napjainkban már igen-igen parányi részecskék maradtak fönn csupán. Egy letűnt kor részben, vagy teljes egészében elfeledett műfaja, színe, íze, zamata, nevei vagy épp karakterei. A generációk miatti folyamatos frissülés, megújulás, és az a cirka 50 év ami azóta eltelt, elképesztő változásokat eredményezett a filmiparban és a világban. Gondoljunk csak bele, ma már szinte mindenki lehet „művész”, ismert és jól fizetett celebritás, hisz a lehetőségek, na és persze az influenszerek világát éljük. A technika is adott, a világ már ott van a zsebünkben, egy okostelefonban összesűrítve. Ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, az megvalósult. Az ő elképzelt jövőjük a mi zajló jelenünk. Tarantino stílusa, humora, fröccsenő vér imádata ebben a filmben most egy picit visszafogottan érvényesül. A miliő, amit megteremtett nem kíván ennél többet. Olyan nevek gazdagítják aprócska epizódszerepekkel a produktumot, mint Michael Madsen, Kurt Russell, Rebecca Gayheart, Martin Kove, Rumer Willis, Clifton Collins Jr., Scoot McNairy, Sydney Sweeney, Damon Herriman, Al Pacino, Dakota Fanning, Bruce Dern, Timothy Olyphant, Emile Hirsch, vagy épp a néhány hónapja tragikus hirtelenséggel elhunyt Luke Perry. A listából kiemelném Dakota Fanninget, aki a „Manson Family” egyik tagját alakítja, de valami olyan elképesztően zseniálisan, hogy a hideg is kirázott tőle…

Tarantino egy aprólékos, részletgazdag filmet hozott össze, ami nem fukarkodik a felvezetéssel, vagy az olykor indokolatlanul hosszúnak tűnő dialógusokkal sem. Higgyük el, nem véletlenül. Fokozatosan nyíló virágról beszélünk, amelynek illata finoman fog bekúszni az orrunkba, ám az végig ott is marad. Ez a két és fél óra szerencsére nélkülözi az unalmat, amit javarészt Leonardo DiCaprio-nak köszönhetünk. (Szánalmas az Akadémia részéről, hogy csak egy Oscar-díjat ítéltek neki oda eddig. Minimum négynek kellene már a vitrinjében lenni.) Pezseg a szerepében. Izgalmas feladat, amikor egy színésznek egy színészt kell játszania a szerepében, azon belül is elég széles spektrumon, a szerethetőtől a szánalmasig. Noha szerettem ahogy megformálta Rick Dalton figuráját, nálam most a befutó mégis Brad Pitt lett. Ha a lazaságot tanítani lehetne, ő oktathatná. Piszkosul jól áll neki ez a karakter. Imádtam. Margot Robbie sajnos nem kapott akkora teret, mint a fiúk, ám szépségével azért beragyogja ezeket a rövidke jeleneteket, méltó módon megidézve az általa megformált néhai – Sharon Tate – színésznőt.

A film világpremierje májusban volt a 72. cannes-i fesztiválon, az Amerikai Egyesült Államokban július 26-án mutatták be, itthon pedig augusztus 15-től tekinthető meg a mozik kínálatában. A film végén, a stáblista után kapunk még egy extra jelenetet, amit érdemes megvárni, továbbá a Sony Movie Channel programját nyomon követni, ugyanis az augusztus 12-i héttől műsorra tűzik azokat a filmeket, amelyek megihlették a film rendezőjét.

 Mr. Tarantino! Köszönöm az élményt, jól szórakoztam…ismét. Sajnálom, hogy felhagy a rendezéssel, de kíváncsian várom az utolsó munkáját. Biztos vagyok benne, hogy méltó módon koronázza majd meg vele az eddigi munkásságát. A legjobbakat!

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás