Steel Seed – játékteszt
A videojátékpiacon sajnos mára már teljesen általánossá vált, hogy az új megjelenésű játékok képtelenek egyszerre technikai minőséget és stabil teljesítményt. A Steel Seed ebben a környezetben egy kellemes meglepetés volt. A Storm in a Teacup legújabb játéka a stúdió eddigi legambiciózusabb lépése, amellyel az indie gyökereket hátrahagyva nagyobb léptékű produkcióvá szeretné kinőni magát. A játék során rengeteg iszonyatosan látványos setpiece-en keresztül fogunk végig rohanni/csúszni/esni, majd zord, fémes folyosókon és szobákon végig osonva csendben hatástalanítjuk ellenséges robotok seregeit ezen két részt pedig a Sony történet orientált játékaiból jól ismert platformok közötti ugrálás és falon mászás köti össze. Már itt leszögezném, hogy a Steel Seed egészét nézve egy remek játék, azonban technikai sikerei ellenére a kreatív egyediség sajnos háttérbe szorult a fejlesztése során.
Már a Steel Seed alapötlete is ismerős lehet: főszereplőnk Zoe, akinek a tudatát apja feltölti egy felhőbe, majd több ezer évvel a jövőben ébred fel – immár egy kiborg testben –. A helyszínünk egy mesterséges intelligenciák által üzemeltetett ipari létesítmény, amelynek célja az emberiség tudatának megőrzése, a bolygó újra élhetővé tétele, és amikor ez bekövetkezik, akkor az emberek visszasegítése az új otthonukba. Ami nagyon gyorsan kiderül, hogy ez az egész projekt Zoe édesapjának ötlete volt, és mint minden történetben az egyik mesterséges intelligencia egység arra a következtetésre jutott, hogy az emberek tették élhetetlenné a bolygót, és ha újra ráengedik őket, akkor ez ismételten be fog következni. Célunk, hogy Zoe apjának négy darabra szakadt, digitalizált tudatát megszerezzük, és beindítsuk az embereket felébresztő folyamatokat.
Mint említettem, a játék látványvilága a legerősebb pontja: az ipari környezet sötét és részletgazdag, a világítással pedig rendkívül ügyesen játszottak a fejlesztők egyszerre keltenek ismerős, de mégis sci-fi hatást. Zoe mozgása reszponzív, irányítása precíz, és még egy aranyos robot kísérő, Koby is csatlakozik hozzánk. Ő hamar szerethető és nélkülözhetetlen társunkká válik, mind funkciói, mind karaktere miatt is.
A játék legfontosabb mechanikája egyértelműen a lopakodás. A pályák számos alternatív útvonalat és megközelítést kínálnak: dönthetünk úgy, hogy hangtalanul kiiktatjuk ellenfeleinket, teljesen el is kerülhetjük őket, illetve harcba is bonyolódhatunk velük, azonban Zoe koránt sem harcos, így, ha kettőnél több ellenféllel kell megküzdenünk egyszerre, az nagyon gyorsan a game over képernyőre fog küldeni minket. Két ellenfél esetén is csak azért van esélyünk a konfrontációra, mert Koby képes rövid időre hatástalanítani egy-egy ellenfelet. A vertikálisan tagolt terep változatos lehetőségeket biztosít, és szintén a lopakodás alapú játékot segíti elő, lehetőséget adva oldalba támadáshoz vagy lesből történő akciókhoz.
Koby szintén a játék egy központi részét képezi, számos képességei közé tartozik például az ellenfelek megjelölése, a figyelmük elterelése, vagy épp egymás ellen fordítása. Új képességei fokozatosan, kihívások teljesítésével nyílnak meg.
Zoe platformozás közbeni mozgása látványos: falon futás, kábeleken való csúszás, akrobatikus ugrások mind-mind hozzájárulnak az élményhez – papíron legalábbis. A valóságban azonban ezek a szakaszok valódi mozgásszabadságot nem igazán adnak, és elbukni őket is leginkább csak szándékosan lehet, ha túl korán vagy későn ugrunk akkor a játék korrigál helyettünk. A mászás is, csak kijelölt felületeken lehetséges, amit a Sonyhoz hasonlóan sárgával jelölnek, csak itt festékcsíkok vagy textilek helyett ledcsíkokat használva.
Különösen zavaró, hogy a látványos üldözéses jelenetek, amelyek a boss harcokat helyettesítik, egyszerű setpiece szerepet töltenek be: kvázi interaktív mozik, ahol alig van beleszólásunk az eseményekbe, és soha nem vagyunk igazi veszélyben, hacsak nem szándékosan megállunk. A látvány ugyan rendben van, de a játékmenet itt jelentősen kötött.
A Steel Seed egyik legnagyobb kihagyott ziccere a története. Bár az intro alapján számtalan filozófiai és érzelmi kérdést vethetne fel, a játék szinte egyiket sem boncolgatja. Zoe meglepő nyugalommal fogadja új létformáját – egy-két kezdeti kommenten kívül.
A Kobyval folytatott párbeszédek bár szórakoztatóak, nem igazán mélyülnek el. A történet fordulatai pedig annyira kiszámíthatóak, hogy órákkal előre sejteni lehet őket. Érdekes módon az aktív meséléssel szemben a környezeten keresztül történő mesélés sokkal kidolgozottabb és átgondoltabb. A pályák díszletei és az opcionálisan megtalálható dokumentumok sokkal érdekesebben dolgozzák ki a világot, mint maga a fő cselekmény.
Értékelés
88%
Összefoglaló A Steel Seed egy kompetens és technikailag jól összerakott játék, amely remek fényt vet arra, hogy milyen irányba szeretne fejlődni a Storm in a Teacup. A lopakodás, a látványvilág és az irányítás terén érezhető az előrelépés, ugyanakkor az eredeti játékmechanikák hiánya és a gyengébb történetmesélés megakadályozza, hogy a Steel Seed kimagasodjon a hasonló játékok közül.
