A Satoshi Tajiri által létrehozott franchise-ról 1995-ben talán senki nem gondolta volna, hogy olyan világméretű márkává növi ki magát, ami még a 60 felé kacsingató nagyszülők is egyből felismernek. Videojátékok terén a Game Boy-on kezdett el hódítani és a Super Mario után a második helyet foglalja el a legsikeresebb videojátékok történelemkönyvében. Több mint 90 billió dolláros bevétel, világsiker, számos folytatás, saját sorozat, a jó öreg chipsekből gyűjthető tazok, kártyajátékok, és még sorolhatnánk. Röviden, a filmnek nem kevés elvárásnak kellett megfelelnie, ki kellett elégítenie a törzsgyökeres rajongókat, a nosztalgiázni vágyókat, az újoncokat. Részemről úgy gondolom, ha nem világmegváltásra várunk és nem világklasszis teljesítményt várunk, akkor elkönyvelhetjük magunkban, hogy kicsit mindegyik sikerült.

Direkt nem fogok szót ejteni a korábbi játékokról és nem is fogom a média más területéhez hasonlítgatni a filmet, mivel úgy gondolom, hogy a Ryan Reynolds nevével érkező filmet mindenki saját értékhatárain belül fogja tudni megítélni. Van akinek nagyon fog tetszeni és van akinek nagyon nem. Jómagam nem vagyok törzsgyökeres rajongó, nem követtem minden egyes médiumon a pokémonok megjelenését se, mindössze gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt, és szívesen játszottam néhány szembejövő résszel. De a nagy generációváltások elhagytak és az én szívemben továbbra is a Pikachu, Charmander, Squirtle, Balbasaur négyes, illetve Ash, Brock és Misty nevével fémjelzett időszak foglalja el az előkelő trónt. Így a filmre beülve – az előzetesek fényében – se vártam sokat, csupán, hogy jól szórakozzak és sokat nevessek. Ez sikerült is és kellemes érzéssel jöttem ki a teremből.

A történet szerint Justice Smith, egy magát a Pokémonoktól távoltartani vágyó fiatalember egyik nap szomorú hírt kap. Édesapja és Pokémon társa egy tragikus balesetben elhunyt. A fiú, bár nem rajongott túlságosan az apjáért útra kél Ryme Citybe, ahol nincsenek trénerek és harcok, a pokémonok és az emberek a harmónia jegyében élnek egymás mellett. Mikor azonban a srác apja lakására megy összepakolni, váratlanul belebotlik apja halottnak hitt társába, egy Pikachuba, akit ráadásul tökéletesen meg is ért. És a bonyodalmak és rejtélyek csak itt kezdődnek. A történet könnyen követhető egy bizonyos pontig, ahol a nagy finálé előkészítése végett az írók valamiért bezsonghattak és elfelejtettek következetesek és kreatívok lenni. Ugyanis egy tényleg jó és izgalmas detektívtörténetet kapunk, sok nyomozgatással, azonban pont a legnagyobb csavar a legérthetetlenebb, megmagyarázhatatlan motivációkkal és eseményekkel.

Azonban mindezt feledteti velünk az egész film varázslatos hangulata. Első látásra furcsa döntés lehet olyan főszereplőt választani, aki nem szereti a Pokémonokat, de úgy érzem pont ez a választás esik a zseniális kategóriába. Tim ugyanis gyerekként oda-vissza volt a kis zsebszörnyekért, gyűjtötte a kártyákat, tréner akart lenni, tele volt Pokémonos cuccokkal, egyszóval olyan fiatal volt, mint a felnőtt mozinézők többsége gyerekként. Ez a felállás pedig olyan nosztalgiavonatra ültet fel minket, ami nem tud nem betalálni.

További erénye a filmnek a Pikachu és Tim közötti tökéletes összhang. Ez a Pikachu nem a jól megszokott cuki villámpatkány, ahogy sokan szoktak rá kedvességgel referálni. Egy igen csak idegesítő, koffeinfüggő, túlpörgött, detektívpalánta, aki Tim idegeire megy a film nagy részében. Ám ami a főhősnek idegtépő, az a nézőnek rekeszizmokat veszélyeztetően vicces. Sajnos a végkifejlet nem enged folytatásra következtetni, pedig nagyon szívesen láttam volna még egyszer-kétszer a párost a képernyőkön.

Mindehhez hozzájön a látvány béli körítés, ami tökéletesen impozánsra sikerült. Tényleg nehéz nem túlzóan szuperlatívuszokban beszélni a filmről, de olyan jól csinálták meg a várost és a pokémonokat is, hogy egyáltalán nem lóg ki annak a bizonyos négylábú teherszállító állat lába. Az egész természetesnek és varázslatosnak hat, minden egyes új, ismerős pokémon megjelenésekor megdobbant egy kicsit a szívem és Ryme City városa, valamint a sok apró kikacsintás a régimotorosk felé szintén növelte az élményfaktort.

Azonban bármennyire is élvezetes film a Detektív Pikachu, megvannak a maga hibái. A történet a vége felé nagyon összekuszálódik, a motivációk, amik eddig érthetőek voltak, pedig teljesen elvesznek. Kicsit olyan volt, mintha az írók akartak volna még egy nagy csavart, aminek aztán se eleje, se vége nem lett. Ugyanez igaz a színészekre és a dialógusokra is. Néhol ,,animésen” gyerekesek a szónak a feltűnő, de nem frusztráló értelmében, amit egyesek mosolyogva, mások szörnyülködve fognak fogadni. A színészi játékot se lehet az egekbe marasztalni, de túl sok problémába se ütközhetünk. Ugyanez igaz a karakterekre is: míg Pikachu az egész show-t képes elvinni a hátán, addig néhányan csak statisztaként vannak jelen, s míg így se mindig érthető, hogy pontosan milyen karakterek is akarnak lenni. Például itt van Lucy, egy riporter, aki Timnek segít a nyomozásban. Eleinte egy törekvő kis csitrinek tűnik, majd egy kicsit Misty utánzatnak, majd profi oknyomozónak. Nem zavaró igazából, de azért már feltűnő.

Szinte már lerágott csont, hogy videojátékból filmet készíteni kockázatos. Az. Mégis, Pikachunak sikerült elérni azt, amit eddig talán csak 1-2 adaptációnak sikerült. Egy színes, szórakoztató produktum született, ami biztosan nagy siker lesz (már csak a neve miatt is). A film nem hibátlan, de a hibákat a látvány, a hangulat és a karakterek összhangja, no meg a Pokémonok maradéktalanul feledtetni fogják. Kevés olyan mozifilmről jövök ki mostanság, amire azt mondanám, hogy igen, ezt majd megnézem otthon még egyszer. A Pokémon: Detektív Pikachu-t meg fogom nézni még egyszer.

Ne felejtsétek el, hogy a Pamut Labor oldaláról bármikor rendelhettek magatoknak bögrét, pólót, bármilyen ajándék tárgyat!

Képtalálat a következőre: „Pokemon Banner”

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás