Oldal kiválasztása

Aranyélet, 1. évad – Filmkritika

Aranyélet, 1. évad – Filmkritika

Hogyan lehet hazugságokra építeni egy életet és egy családot, miként lehet fenntartani, és milyen következményekkel jár mindez… Magyarországon. Az HBO saját gyártású sorozatát tesszük boncasztalra.

A krimiszálakkal gazdagított családi drámában egy olyan család játssza a főszerepet, ahol minden a látszatról szól: a Thuróczy Szabolcs által megformált apa, Miklósi Attila bűncselekményekből tartja el a családot, de egyre többször érzi, hogy tisztességes útra kellene térni, és megpróbál kitörni a hazugság és csalás világából. A feleség, Janka, akit Ónodi Eszter alakít, a társadalmi ranglétrán szeretne feljebb jutni, hogy látszat-életük még tökéletesebbnek tűnjön, a kamaszkorú gyerekek, Mira (Döbrösi Laura) és Márk (Olasz Renátó) pedig kezdik sejteni, hogy milyen éles ellentétben áll egymással az, amit a szüleik mondanak nekik a tisztességről és a jó erkölcsről, és amit valójában tesznek. A két gyerek, mint minden kamasz, feszegetik a határaikat, és így válnak a szüleikkel egyenrangú szereplőkké ebben a sorozatban.

És hogy mindez hogyan mutat a tévéképernyőkön? Előzetesen érdemes elmondani, hogy az Aranyélet egy jól sikerült magyar sorozat, amely ugyan apróbb gyerekbetegségektől szenved, ám ezek a későbbi évadok során könnyedén orvosolhatók. A történet kibontakozásáról spoilerezés nélkül nem szívesen mesélnék (akit érdekel, az HBO Go oldalán amúgy is elolvashatja az eseményeket), inkább sorra venném a rossz és jó pontokat.

Az első és legszembetűnőbb probléma (hiszen minden epizódnál előjön), hogy túlságosan hosszúak az egyes részek. A közel egy órás running time még érthető az első résznél, amikor megismerkedünk a karakterekkel és az élethelyzettel, viszont a későbbiekben egy kicsit pergősebb vágásra lenne szükség helyenként, mert leül a történetmesélés, és cserébe az érzelmi hatást kiváltani szolgáltatott képsorok sem kárpótolnak az elvesztegetett percekért. Nem azt mondom, hogy bármikor is unalmas lenne egy-egy epizód, viszont pont egy kicsivel gyorsabb tempó lenne szükséges, éppen ezért érdemesebb lett volna 45 perces részekben gondolkodni. Ami viszont kiemelkedő és profi, azok a cliffhangerek becsúsztatása az egyes epizódok végén. Garantált, hogy minden egyes rész megnézése után úgy kelünk fel a fotelból, hogy már várjuk a folytatást.

A második probléma a sorozat sarkított és végletekben gondolkozó megközelítésében keresendő. Hogy minden államtitkár korrupt? A nyomozók pedig olyan ügybuzgók egy-egy veszélyes maffiózó lekapcsolása érdekében, hogy még a hatókörüket is átlépik, az életüket kockáztatva? Hogy pénzzel mindent el lehet intézni? Vagy éppen semmit, mert annyira szabálykövető az ellenőr? De aztán mégis, akár egy pénzintézetet is „meg lehet kenni” fapofával? Hogy az állami kórházakban csak bunkó orvosok dolgoznak? De minden magánkórház olyan, mint egy hotelszoba? Hogy nincs átmenet a lecsúszott panellakók és a budai hegyek villáiban tengődők között? Hogy aki becsületes, az következésszerűen csóró, no meg becsapják? Ezek azok a motívumok, amelyek miatt a sorozat kicsit hiteltelen, és egyben nyomasztó is.

Nem csupán görbe türköt állít a mai magyarországi életnek, de az alap kiindulási pont is legalább ennyire sarkított: elegendő havi nettó 700 ezer forint bevétel, és máris fenn tudsz tartani egy budai többszintes lakást, két autót, két magántanuló kamaszgyereket, no meg egy kis fényűzést és bulikra járást (szigorúan csak az ambiciózus anya és a besózott fiúgyermek számára). Hogy a néző jól elraktározza ezt az információt, a készítők többször is emlékeztetik majd arra, hogy pontosan ez az összeg a belépő a Kánaánba, amit ha legális módon megszerez, már csatlakozhat a budai elit világához. Nem tudom, ki számolt ennek utána, de hiteltörlesztővel, rezsiszámlával (amibe számoljuk bele a jakuzzit is természetesen), a suli költségeivel és az autók fenntartási költségeivel nem hiszem, hogy kijöttek volna Jankáék a családi kasszából…

Persze, ezek olyan apró momentumok, amelyek csak a magyar néző számára olyannyira feltűnők, de mivel az egész sorozat a „budapesti érzésre” épít (illetve egy kitekintés idejéig kontrasztosan szembeállítja a „vidéki életérzéssel” is), illett volna egy kicsit hitelesebb képet festeni a szereplőkről és a különböző státuszokhoz és szerepkörökhöz kapcsolódó élethelyzetekről. Pont emiatt kétlem, hogy a nem magyar nézők körében különösebb népszerűségre tehetne szert az Aranyélet, pedig a többi eleme abszolút rendben van.

Jó a színészi játék, és az évad végére képesek leszünk az egyes színészeket az általuk megszemélyesített karakterekkel ösztönösen párosítani (még ha ez elején ez egyes szereplőknél nehezen is megy), szépek a képek, jó a kameramunka, jól kiválasztottak az egyes helyszínek, többé-kevésbé jó a zenei anyag, és a legtöbbször a színészek párbeszédjét is jól lehet érteni anélkül, hogy úgy éreznénk, megjátsszák magukat a szerepükben. Amiért pedig külön piros pont jár, az az első rész végén található üldözéses jelenet, amit nagyon profin összeraktak. Bár az ilyen akciókból sok nem várható a későbbi részekben (de vér, pofonok és lövöldözés azért igen), kiemelkedő munkát végzett a stáb, ráadásul óriási cliffhangerrel zárták a debütáló epizódot. Erre a jelenetre is érvényes, hogy érdemesebb lett volna 1-2 perccel rövidebbre venni (pl. a Soroksári úti lövöldözés feleslegesen hosszú), viszont ezt leszámítva minőségi munkáról van szó, eredeti ötletekkel.

A sorozat tehát műfajában abszolút megállja a helyét, és bár sokszor nagyon csak a végletekben gondolkozik, illetve egy picit hosszabb a kelleténél, a drámai és akciórészek közötti egyensúly tökéletes, a cselekmény érdekfeszítő, a színészek legtöbbje remekel, és passzolnak is a szerepükhöz, a néző pedig egy elgondolkodtató, bár nem túl hiteles sorozatot kap, amelytől ugyan tartja a távolságot (azonosulni azért nem tud a szereplőkkel), viszont az átlagosnál azért mégis jobban bele tudja élni magát a helyzetekbe, és az egyes jeleneteknél ökölbe szorítja/tördeli a kezét. Mi csak ajánlani tudjuk, illetve már nagyon várjuk a folytatását!

Értékelés: 7/10

Translate »