Oldal kiválasztása

Kick Ass 2 – Játékteszt

Kick Ass 2 – Játékteszt
7 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Gyerekkorunktól kezdve elkísérnek minket a képregények, így ki ne gondolkodott volna már el azon, hogy milyen lenne felvenni egy maszkos igazságosztó gúnyáját és rendet tenni a nagyvilágban

A Kick-Ass történetét megálmodó Mark Millar erre a kérdésre ad egy választ művében. A grafikus novellából film, majd a filmből játék született, és ahogy azt már sok hasonló előéletű címnél megszokhattuk (gondolok itt a Transformers, Iron Man, vagy akár a Pókember játékokra), elég felemás lett az eredmény.

Maga a történet a második filmet veszi alapul, ám nem közvetlen folytatása, a moziban látott sztori csak afféle keretet biztosít a játék számára. A filmtől való eltávolodás önmagában még nem lenne probléma, de az már igen, hogy teljesen valószerűtlen, banális párbeszédek váltják egymást, tetézve a csapnivaló szinkronnal. Kimondottan irritáló, öncélú írói logikátlanságok pedig még tovább rombolják a hangulatot. A legjobb példa erre véleményem szerint, hogy Kick-Ass (polgári nevén Dave Lizewski) a játék elején felfigyel egy graffitire, melyet a sztori fő gonosza, Mother Fucker firkált fel. Kikelve magából megjegyzi, hogy ez bizony nem szép dolog, meg egyébként is gáz káromkodni. Miközben a játék elejétől a végéig megy a fuck és társainak ízléses variációja, körülbelül olyan szinten, mint a Ponyvaregényben. 

Stílusát tekintve a Kick Ass 2 egy nem egy túlbonyolított beat ’em up. A kezdetektől elérhető offenzív kombókat és kivégzéseket, illetve a védekezést jelentő ellentámadásokat és elgurulást felhasználva kell végigverekednünk magunkat, klónozott ellenfelek tucatjain és néhány főellenségen. A felhozatal tényleg nem túl változatos, vannak alap férfi és női karakterek és náluk nagyobb és papíron erősebb nehézfiúk, ám ezek valójában csak kinézetükben (goth, öltönyösök, rapperek) térnek el egymástól. Egy idő után közelharci és távolsági fegyverekkel felszerelkezett variációik is megjelennek, de sajnos a szisztéma ugyanaz marad. A harc kimenetele leginkább az időzítésen múlik, egy bizonyos sémát ismételgetve gond nélkül leverhető bárki. Aki remélné, hogy a boss harcok legalább kihívást jelentenek, sajnos csalódni fog. Támadásaik ugyan erősebbek, mint az alap bakáké, ám ugyanolyan könnyen kivédhetőek. 

Dave rendelkezik két speciális képességgel is, a nála lévő sokkolókat kisütve nem csak sebzi, de rövid időre meg is zavarja az ellenfeleket, vagy saját magát sokkolva némi támadó bónusz kap, és nagyobbakat sebez az ellenfeleken. Utóbbit sokat használtam, főleg a komolyabbnak ígérkező csatározások alkalmával, az előbbi viszont véleményem szerint használhatatlan. A különleges támadásokat pár percenként aktiválhatjuk, egy-egy elsütés után várni kell az újratöltésre. Tapasztalatom szerint, ha elfutunk az ellenfelek mellett, nagyobb távolságra már nem követnek. Mivel a rosszarcúak felaprításáért jutalmat (fejlődés híján nincs tapasztalati pont, se választható fegyverek), nem kapunk, a legtöbb harc akár el is kerülhető.

Van azonban egy elkerülhetetlen és legyőzhetetlen nemezisünk, amivel nem tudunk mit kezdeni: a kamera. Egyszerűen botrányos, hogy azért szívunk harc közben, mert nem látjuk az eseményeket, az aktuális célpontot, vagy a bejövő támadást. A kamera külön életet él ilyenkor, és nekünk mindig utána kell igazítani, hogy lássunk valamit. Ez különösen a zárt helyekre igaz, ahol a falba is képes beakadni.

A pályák sajnos ismétlik őnmagukat és fantáziátlanok, egyetlen kivétel a Central Park, melynek látképe kimondottan tetszetős, és a játék közben szóló, ázsiai motívumokkal gazdagon fűszerezett zeneszám is igen hangulatos. Eltévedni biztosan nem fogunk, mert egy sárga nyíl mutatja az aktuális útirányt, viszont hasznos elkalandozni amennyire csak lehet. Az ellenfelek legyőzésvel szemben achievementekkel jutalmazza a játék a már emlitett graffitik lefújását és a Weeter-pontokról küldött üzeneteket is. 

A grafikai stílus az egyetlen olyan jellemzője a játéknak, amibe nem lehet és nem is akarok belekötni. A Kick Ass 2-nek rettentően jól áll a képregéynszerű látványt nyújtó cel-shaded technológia, főleg azokon a helyeken, ahol esetleg villámlik is. A látvány kínálta játékélményt a temérdek glitch és bug húzza le kicsit, egymásba akadó, egymáson elcsúszó elemek tömkelege kíséri a kalandot, sokszor komikus mértékben.

Zenék vonatkozásában kimondottan kellemes, fülbemászó dallamokat sikerült összeválogatni, melyeket külön albumként is szívesen hallgatnék. Kevésbé pozitív kritikát érdemelnek játék hangjai, itt is megfigyelhető több hangsáv beakadása, például amikor az álló metrószerelvény tovább zakatol, vagy a képregényes átvezetők alatt bömbölő zene, ami elnyomja a párbeszédeket.

Nem lenne rossz játék a Kick Ass 2, ha a játékélménybe nem rondítanának bele az említett hibák és meggondolatlanságok, valamint, ha kiadósabb lenne, és a fagyások meg a kamera miatti elhalálozások ellenére nem lehetne 4-5 óra alatt végigszaladni rajta. Néhány patch sok problémát ki tudna javítani, de addig marad az ábrándozás a szuperhős létről, mert ez így 2014-ben már kevés.

Értékelés: 4/10

Hozzászólások

Translate »