Oldal kiválasztása

The Walking Dead: Survival Instinct – Játékteszt

The Walking Dead: Survival Instinct – Játékteszt

A Telltale Games-nek sikerült nagyszerűen adaptálnia a The Walking Dead-sorozatot, de vajon a Terminal Reality is képes volt erre a rendkívül nehéz feladatra?

A játékiparban manapság soha nem látott népszerűségnek örvendenek a zombis tematikát boncolgató videojátékok, és mivel a rajongóknak lassacskán kezd tele lenni a hócipője az egy kaptafára épülő termékekkel, a fejlesztőcsapatok egyre többször hívnak segítségül ismert franchise-okat a siker érdekében. Ezen az útvonalon szeretett volna elindulni az Activision csapata is, akik a Terminal Reality fejlesztőit kérték fel arra, hogy készítsenek egy akciójátékot a The Walking Dead televíziós sorozat alapján, méghozzá elsődlegesen a hardcore akciójátékok rajongóinak. A hardcore játékosok azonban egy olyan speciális réteget fednek le a színtéren, akik alaposan megválogatják, hogy mire is költik a pénzüket, így csak egy jól csengő név miatt biztosan nem fognak megvenni egy középszerű videojátékot, márpedig az Activision a kezdetektől úgy gondolta, hogy a The Walking Dead cégére majd eladja a terméket. A kiadó – és velük együtt a fejlesztők is – azonban csak arról feledkeztek el, hogy bár a franchise mindig is tartalmazott akciójeleneteket, de elsődlegesen nem arról szólt, mint a legtöbb zombis sorozat, így míg a Telltale Games nagyszerűen megfogta a franchise emocionális oldalát, addig a Terminal Reality ezt maximálisan a háttérbe szorította, és készítettek nekünk egy alacsony költségvetésű FPS-t, ami sokaknál még az első végigjátszást sem fogja megérni.

Pedig az alapkoncepció, sőt, a játékmenet sem lenne túl rossz, az elképzelések többsége ugyanis rendkívül ötletesnek tekinthető, ám a játék minden részletéből süt a sietség és az összecsapottság, hiszen az Activision bizonyára még addig szerette volna ütni azt a bizonyos vasat, amíg meleg. Itt van példának okáért a történet, ami amellett, hogy a televíziós sorozat előzményét meséli el, két jól ismert hőst állít a középpontba Daryl és Merle Dixon személyében. Hőseinkhez természetesen rövidesen további szereplők is csatlakoznak majd, így lesznek mellékes karakterek, de akadnak igazi bajtársak is, akik segíteni fognak nekünk célunk elérésében, hogy Georgiából eljussanak Atlantába, ahol remélhetőleg találnak még élhető emberi közösségeket. Ebben az utazásban fogunk részt venni magunk is, méghozzá meglepően nagy interaktivitással, hiszen a különböző helyszínek között mi, illetve benzinkészletünk dönti el, hogy meddig utazzunk és milyen útvonalon, így mehetünk főúton, de akár a kertek alatt is. Bármelyik mellett is voksolunk, számolnunk kell azzal, hogy autónk lerobbanhat, hogy áthatolhatatlan akadályba botlunk, de minden útvonalnak megvannak a maga statisztikái is, amelyek segíteni fognak nekünk a döntésben. Az utazgatás ezen formája igencsak érdekes alapötletnek tűnik, azonban a kidolgozatlanság miatt sajnos csakhamar monotonná válik. Autónkat például nem vezethetjük, csak egy térképen látjuk merre haladunk, de amennyiben meg is kell állnunk a cél előtt, ismétlődő helyszínek és feladatok várnak ránk, járjunk akár egy nagyváros, akár egy kis falu közelében, ugyanazok a pályák és ugyanazok az ellenfelek köszöntenek minket minden egyes alkalommal, ami már egy évtizede is negatívum lett volna, nemhogy 2013-ban. Szerencsére a történet főbb pontjain egy fokkal jobb a helyzet, de hiába járunk például a legnagyobb metropoliszokban, a legjobb esetben is csak néhány utcát ismerhetünk meg célunk elérése érdekében, azokat is szigorú linearitás kíséretében.

Ha megérkezünk egy felfedezésre váró új helyszínre, első dolgunk lesz, hogy társunknak, illetve később társainknak feladatokat osszunk, így elküldhetjük őket élelemért, munícióért, de akár még benzinért is, sőt, azt is mi határozhatjuk meg, hogy milyen fegyvereket vigyenek magukkal az útra. Ha csapatunkba túl gyenge embert is beválogattunkk, akkor azt ajánlatosabb inkább otthagyni az autónál, mert könnyen megsebesülhet, amivel később csak saját magunknak árthatunk, nem mellesleg pedig az értékes kötszert is pazarolhatjuk rá. Szintén a megérkezés pillanatában lesz lehetőségünk arra, hogy átrendezzük az inventory-t – érdemes többféle fegyvert vinni magunkkal és az életerő regenerálódására szolgáló holmikat –, de amennyiben egy korábbi pályán találtunk már egy slusszkulcsot, itt tudunk válogatni a rendelkezésünkre álló négykerekűek között is, ami szintén nem elhanyagolható szempont a veszélyes utazgatások és a kevéske üzemanyag miatt. A játéknak ez a része igencsak jó ötleteket vonultat fel, a lehetőségeknek köszönhetően az ember valóban elhiszi, hogy nagy baj van a világban, hogy elengedhetetlenül fontos az utánpótlás a továbbjutásban, ám a rémálmok ezt követően nem csak virtuálisan, hanem a valóságban is testet öltenek, lévén bár az utazgatások közben is belekóstolhatunk az akciókba, az igazán nagy negatívumokat inkább a főküldetések alatt fogjuk megtapasztalni.

Kezdjük ott, hogy feladataink – vannak központi és opcionális lehetőségek is – nagyon egysíkúak, többnyire kizárólag arról szólnak, hogy utánpótlást találjunk csapatunknak. Ahhoz azonban, hogy megtaláljunk például néhány liter benzint, át kell vágnunk magunkat tucatnyi élőhalotton, ám ez többnyire óriási fejtörést fog okozni. A hangulat és az állandó rettegés ugyan folyamatosan jelen van a játékban, de nem az ijesztő atmoszférától fogunk rettegni, sokkal inkább attól, hogy mikor fagy ki legközelebb a játék vagy mikor támad ránk egy legyőzhetetlen zombi-horda. Ellenfeleinket ugyanis bár agyilag is teljesen amortizálta a fertőzés, mégis teljesen kiszámíthatatlanul viselkednek, így halkan lépkedve, és a távolban meglapulva nem észlelnek minket, sőt, legtöbbjük háttal fog állni nekünk a kivégzésre várva, de akadnak helyzetek, amikor hirtelen egy pályányi élőhalott is az életünkre tör, és a rendkívül brutális képsorokat tartalmazó közelharcban még akkor sem menekülhetünk meg, ha minden ütésünk vagy szúrásunk elsőre találni fog. Hiába vannak ugyanis lőfegyvereink, csak vészhelyzetben indokolt a használatuk, mert hangjuk biztosan odacsődít – egy kis képzavarral élve – mindenkit aki él és mozog, így inkább szúró- és vágófegyverekre, vagy például az íjpuskára kell hagyatkoznunk a zombik likvidálása során. Ez részben pozitívum, hiszen a The Walking Dead: Survival Instinct nem válik céltalan mészárlássá, sőt, ránk fogja erőltetni a taktikázást és a csendes gyilkolást, de a szándék ellenére a fejlesztők sajnos nem tudtak ehhez megfelelő szintű technikai hátteret biztosítani, így a játékmenet már az első percekben óriási csalódást okoz majd, nem mellesleg pedig sikerélmények helyett is szinte kizárólag kudarcok fogják kísérni utunkat. Mindez elsősorban a rosszul kivitelezett harcrendszernek, a használhatatlan és túl gyenge fegyvereknek, a botrányos és kiszámíthatatlan mesterséges intelligenciának, valamint a kiegyensúlyozatlan játékmenetnek köszönhető, amelyek kivétel nélkül alapkövetelmények lennének egy lopakodós FPS esetében.

Amennyiben ugyanis a Terminal Reality még legalább egy fél évig csiszolgatta volna a háttérben meghúzódó mechanizmusokat, és alapul vettek volna olyan alkotásokat, mint a legendás Thief, vagy a tavalyi év egyik nagy meglepetésének tekintett Dishonored, akkor a Survival Instinctre azonnal más szemmel néznénk. Ennél sokkal rosszabb, hogy a küldetések olyannyira mellőzik a változatosságot és egy kaptafára épülnek, hogy már az első fél órát követően elmegy a kedvünk attól, hogy tovább kísérgessük Daryl és Merle Dixont azon a bizonyos nehezen kikövezett úton. A fejlesztők egyébiránt nem tudtak túl sok pozitívumot felmutatni a küllem terén sem, sőt, minden szempontból alulmúlták még a hasonlóan rosszul sikerült Aliens: Colonial Marines-t is, ami igencsak nagy szó. A pályatervezés így egyszerűen katasztrofális és végletekig lineáris, az objektumok ismétlődőek, a kidolgozottság pedig egy 10 évvel ezelőtti alkotás szintjét is nehezen éri el. Egyetlen értékelhető ezen a téren, hogy a ránk támadó ellenfeleket igencsak brutális kivégzések formájában küldhetjük át újra a másvilágra, de sajnos ezekből az animációkból is olyannyira kevés készült, hogy fél óra után már ebben sem találunk túl sok élvezetet.

Mindent összevetve tehát egy óriási, sőt, még annál is nagyobb csalódás lett a The Walking Dead: Survival Instinct, ami – bár két különböző stílus – semmilyen téren sem ért fel a Telltale Games nagyszerű kalandjáték-sorozatához. Ott sem beszélhettünk ugyanis sem pergős akciókról, sem csodaszép küllemről, de a fejlesztők legalább képesek voltak előállni egy nagyszerű történettel, valamint egy újszerű és érdekes játékmenettel, ám ezek közül a Terminal Reality alkotására sajnos egyik sem lesz jellemző. Mivel a játékra még azt sem lehet mondani, hogy egy vérbeli FPS lenne – mert nem ölhetjük benne halomra a zombikat – ezért még a féktelen akciók szerelmeseinek sem tudjuk nyugodt szívvel ajánlani. Maximum a sorozat legnagyobb rajongói tegyenek vele egy próbát, de ők is csak azért, hogy megállapítsák, a végeredmény semmilyen téren sem méltó a The Walking Dead névhez, mert összecsapott, unalmas, ronda, mindemellett pedig egyáltalán nem arról szól, amiről a képregények és a televíziós sorozat. Pedig az alapötlet jók lenne, de a megvalósítás…

Értékelés: 4/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás

Translate »