Oldal kiválasztása

Yakuza 4 – Játékteszt

Yakuza 4 – Játékteszt

A japán alvilág ismét megelevenedik az irányításunk alatt, hogy felfedjük a válaszokat a sorozat eddig megválaszolatlanul maradt kérdéseire. A Yakuza 4 nem emeli a tétet, de kiválóan őrzi azt.

A japán alvilág egy valódi misztikum a nyugati kultúrából érkezők számára, a jakuza néven elhíresült bűnszervezetek szövevényes rendszere mélyre gyökerezik a felkelő nap országának színes-szagos kultúrájában.  A témához korábban jellemzően csak filmes produkciók nyúltak, a videojáték ipar ennél óvatosabban közelített jórészt hozzá, ám néhány évvel ezelőtt a Sega lecsapott erre az általunk akkor még kevéssé ismert univerzumra és egy sok szempontból jelesre vizsgázó sorozat gyártásába kezdett. A Yakuza első epizódjának megjelenése óta eltelt esztendők alatt a PlayStation-játékosok szeme láttára bontakozhatott ki ez a töménytelen erőszakkal, ugyanakkor rengeteg érzelemmel, tisztelettel, valamint a nélkülözhetetlen intrikákkal és hatalmi harcokkal nyakon öntött, interaktív vonulat. A széria protagonistája, Kazuma Kiryu kálváriája egy ártatlanul magára vállalt gyilkossággal kezdődött, majd tízéves börtönbüntetése után egy valóságos hajtóvadászattal folytatódott. Amíg hősünk a jégen csücsült, a japán alvilág egy emberként kereste a Tojo klántól elhappolt tízmillió jent, minek tetejébe még Kazuma barátjának is váratlanul nyoma veszett. Mivel a Yakuza 4 egy direkt folytatása az első három, számozott epizódnak, így a nyugaton nemrég bemutatkozott negyedik felvonás tovább görgeti a sztori fonalait, elvarrva végül olyan szálakat, megválaszolva olyan kérdéseket, amelyek immáron hat esztendeje foglalkoztatják a Yakuza franchise rajongóit.

 

A Yakuza 4 néhány kisebb-nagyobb újításon kívül nem tudott ütősen friss dolgokat hozni az eddig ismert palettára, más dologban domborít becsülettel. A legmarkánsabb változás a korábbi részek szóló központú felépítéséhez képest a négyszereplős mechanizmus, hiszen immáron Kazuma Kiryu mellett további három karakter irányítását is a kezünkhöz vehetjük, kiknek sorsa ilyen-olyan módon végül erőteljesen összefonódik.

 

Elsőként Shun Akiyama-t terelgethetjük kalandjai során, aki Tokyo vöröslámpás negyedének hitelirodáját, a Sky Finance-t vezetgeti, majd érkezik a börtönből megpattant, tömeg mészáros hírében álló ex-jakuza, Taiga Saejima, akit a nem éppen elegáns öltözékéről felismerhető, Masayoshi Tanimura nyomozó követ a sorban. Végül Kazuma is bekapcsolódik a történetbe, hogy kerek legyen az egész, mert nincs ugyebár modernkori Yakuza a felbukkanása nélkül. Természetesen minden karakter sajátos, egyedi mozgáskultúrával rendelkezik, így a harcmodoruk is merőben eltérő, mindenki másban jeleskedik, ha utcai összecsapásokról van szó.

 

Márpedig abból ismét bőven kijut majd, ugyanis a Yakuza éppen annyira szerep, mint akciójáték, a fejlődéshez azonban tapasztalati pontok szükségesek, amiket bunyókból fedezhetünk javarészt. A harcrendszer érzésem szerint finomodott, de lényegi módosításokat nem élt meg, élvezhető, kezelhető, könnyen elsajátítható, csakúgy, mint eddig volt. A Yakuza zsenialitása egyébként abban rejlik, hogy többféle műfaji elem vegyül össze egyetlen olvasztótégelyben, így egy tétel keretein belül kapunk árkád stílusú utcai bunyókat, RPG minőségű fejlődési rendszert, szabadon bejárható területeket, szórakoztató minijátékokat, amit egy erőteljes történetvezetési vénával támogat meg a produkció.

 

A cselekmény színhelye ezúttal csaknem teljes mértékben a valóságban létező Kabukicho városrészről mintázott Kamurocho negyedére korlátozódik, tehát a környezet abszolút ismerős lesz, minden utca és objektum a megszokott helyén lelhető fel, így ezen a téren sok újdonságra ne számítsunk, nem ezen a fronton erősít a Yakuza 4. Az ilyenféle monotonitást a készítők azzal kompenzálják, hogy immáron több síkon mozgatják a szereplőket, minek tükrében bejárhatjuk az épületek tetejének nagy részét, valamint a Kamurocho aszfaltja alatt húzódó csatornarendszerek, parkolóházak, illetve underground bevásárló központok bizonyos lokációit. Szintén újdonság számba megy, hogy a produkció üldözéses szekciókat vet be bizonyos pontokon, hol macska, hol pedig éppen az egér szerepébe kényszeríti a játékosokat. Üde színfolt, de igazán maradandót nem sikerült alkotniuk ezzel a toldalékkal, ilyen is van, megyünk tovább.

 

Mint megannyi dolog, a grafika szintén maradt a „régi”, azon sokat nem polírozgattak Toshihiro Nagoshi-ék, lényegében úgy fest minden, mint a harmadik epizódban, mégis abszolút megállja a helyét, nem támad olyan érzésünk, hogy eljárt volna vizualitása felett az idő. A játék első egysége a viszonylagos lomha kezdést követően magas fordulatszámra pörög fel, ám sajnos a lendület a második felére masszívan megzuhan, ezzel ölve meg azt a dinamikát, amivel addig szolgált ki minket a játék. A grafikus motorral készült, moziszerű átvezetők és a szerepjátékokat idéző, csak írott formában narrált dialógusok elszaporodása nem szolgálja jótékonyan az áhított interaktivitásban magas oktánszámot, de ezt meg kell szoknunk tőle, hiszen a Yakuza-sorozatban kiemelt szerepe van a történet ilyen módon való kibontakoztatásának.  Jellemzően váltogatja „erős” oldalait a játék, hol ezer fokon ég és ontja a látványos akciókat, hol pedig hosszú-hosszú perceken keresztül tárgyalja a témát párbeszédek formájában. Levonhatjuk tehát a konzekvenciát, hogy a Yakuza 4 sem a forró vérmérsékletű gamerek potenciális kedvence lesz, ebben az anyagban mélyen el kell merülni, hogy megértsük az olykor egészen bonyolult összefüggéseket, mert sok szereplő érintett a sztoriban és sokfelé másznak el a szálak.

 

Szerencsére ezúttal is találunk visszaemlékezős menüpontot, ahol videók formájában, tételekre bontva nézhetjük vissza az első három epizód fontosabb momentumait, ergo, akik szűz kézzel nyúlnak a Yakuza 4-hez, pótolhatják hiányosságaikat, megismerhetik az előzmények fontosabb momentumait. A szinkron ismét japán, a felirat azonban angol, ahogy lenni szokott, ám ebből a nyelvből sem árt legalább középszintű tudást birtokolni, hogy értsük a párbeszédek lényegi elemeit. A történet kellően izgalmas, fordulatokkal teli, bár nem állítom, hogy kiszámítható kliséktől lenne mentes, abból most is kijár lényegében, de a végére egy nagyon ütős összkép alakul majd ki, ebben hiba nem lesz.

 

A Yakuza 4 bejárható tere nem rezgeti meg a felső lécet, nem is kényeztet számtalan új lehetőséggel, mégis nagyon szerethető darab, megkockáztatom, hogy a harmadik rész után a legkiválóbb epizód a sorban. Élveztem ismét minden vele töltött pillanatot, kár, hogy röpke tizenöt óra alatt sikerült kivégeznem első nekifutásra, könnyű fokozaton, de aki szeret felfedezni, szórakozóhelyeken mulatozni, játéktermekben mókázni, minijátékokkal foglalatoskodni és különféle mellék-küldetéseket felkutatni, teljesítgetni, annak bizony akár kétszer eddig kitarthat az aktus, míg legördül a stáblista a végén.

 

Összességében szabadságfokunk ezúttal talán nem lesz akkora, mint a fantasztikusan összepakolt harmadik részben (kiesik például az Okinawa-i körzet) és tartamilag, vagy változatosság terén sem fog vele vetekedni, a történetet azonban sikeresen kibontakozik és megválaszol régóta feszegetett kérdéseket. A négykarakteres felállás ellenben kellően változatossá teszi a bunyókat és szorgos pásztorként terelgeti a fókuszt a különböző irányból érkező, végül egymásba karoló információk sűrűjében.

 

Egy zseniálisan megkomponált műhöz hasonló jelzőkkel illethető zenei háttér is kijár, ezt a feladatot  az intro videó alatt is hallható soundtrack oldja meg káprázatos módon, mely melódia még sok ízben fog felcsendülni különféle hangszerelések kíséretében a játék során.

 

Szuperlatívuszokban nem tudok beszélni a Yakuza 4-ről, mert a „Shenmue light” jelző erősen megragadt a címen, lehetne még fokozni a sorozatot minden aspektusból, ugyanakkor nem biztos, hogy érdemes a Sega valaha készített legmonumentálisabb művéhez méregetni, még akkor sem, ha az alapokat Yu Suzuki forradalmi alkotása fektette le a Yakuza számára.

 

Summázva a tapasztaltakat, a Yakuza franchise továbbra sem való mindenkinek, rétegjáték, de a szélesebb körökben szerethető fajtából. Sandbox stílus, remek grafika, csavaros történetvezetés, valamint utánozhatatlan hangulat jellemzi Toshihiro-ék varázslatát, amely sokkal inkább egy interaktív, alvilági kalauz, mintsem klasszikus értelemben vett tömegjáték. Agyatlan mészárlás helyett néhol megnevettet, néhol elborzaszt, néhol pedig valódi könnyeket csal a szemünkbe, érzelmi hullámvasútba ültetve az eléje telepedőket és ez így van jól. Barátság, árulás, hatalomvágy, tisztelet, erőszak, kitartás, elhivatottság és korrupció jellemzi a magával ragadó történetet erős stílusjegyekkel megáldott karaktereit. A Yakuza univerzumából képtelenség szabadulni, ha egyszer nekiiramodunk, beszippant, és nem rakjuk le többé, amíg ki nem élveztük minden egyes pillanatát.  Remekmű, pompás tálalásban, ez a Yakuza 4, ahogyan én látom, ahogyan én érzek iránta.

 

Értékelés: 8,5/10

Aktuális fórumtémák

Eseménynaptár

Translate »