Közel két évtized telt el a Vissza a jövőbe harmadik és egyben utolsó része óta, azóta csak emlékeink és a tévében, DVD-n látott ismétlések tartották fent a filmsorozat kultuszát, egészen mostanáig.

Az 1985-ben indult Vissza a jövőbe (Back to the Future) filmsorozat óriási népszerűségnek örvend mind a mai napig, melyet annak köszönhet, hogy zseniálisan ötvözte a sci-fi, a kalandfilmek és a vígjátékok elemeit, ráadásul ehhez még egy összefüggő, kiváló történet is tartozott, amit a főszereplők, Michael J. Fox és Christopher Llyod felejthetetlen alakítása tett igazán emlékezetessé. Az 1990-ben bemutatott harmadik részt követte még egy 26 részes rajzfilmsorozat, és azóta csönd honolt a sorozat körül. Egészen 2010-ig, amikor is a Sam & Max, Monkey Island stb. játékok megújítója, a Telltale Games bejelentette, hogy BTTF játékon dolgoznak, aminek nem felétlen örültünk, ugyanis közismert, hogy a filmes adaptációk általában a közepes minőséget is alig érik el. De ahogy elkezdtek szivárogni az információk a játékról, úgy csökkentek a félelmek a programmal kapcsolatban, és az első epizód végigjátszása után azt kell mondanom, hogy most sem kell csalódnunk a Telltale csapatában.
 
A Back to the Future: The Game Episode 1 – It’s About Time! a harmadik film után játszódik hat hónappal, amikor is a DeLorean megsemmisült, Doki pedig a családjával az időben utazgat. Ám a semmiből előkerül az időgéppé alakított jármű, melyben a jó öreg Einstein mellett egy segélykérő üzenetet is található, amiből kiderült, hogy a Doki bajba került, csak azt felejtette el közölni, hogy hol és mikor. Marty feladata tehát adott, kideríteni mikor és mi történt a bohókás feltalálóval, és persze segíteni rajta. A történeten érződik, hogy a filmeket társíróként jegyző Bob Gale az eredetiekhez igazán hű történetet hozott össze, és a játék alatt végig úgy érezhetjük, mintha a Vissza a jövőbe 4 történéseit látnánk a monitorunkon.
 
A játék maga a Telltale eddigi programjaihoz hasonlóan point & click kalandjáték, melyben Marty-t fogjuk irányítani. Feladataink a tárgyak gyűjtögetése és használata, beszélgetés, és különféle feladatok megoldása. Mindezt a már ismert módon tehetjük meg, vagyis az egér + billentyűzet vagy kizárólag az egér használatával. Marty irányítása egyszerű, ám néha akadnak hirtelen kameraváltások, amikor is felcserélődnek az irányok, és ilyenkor könnyű összezavarodni. A feladványok is ismerősek lehetnek a csapat korábbi munkásságából, melyek között akadnak egyszerű tárgyhasználattal és megfelelő párbeszédopciókkal megoldhatók is. A gond csak az, hogy ezek nagyon egyszerűek lettek, minimális szinten nyújtanak csak kihívást a gyakorlott kalandoroknak. Ha esetleg mégis elakadnánk, akkor a program tonnaszám tolja az arcunkba a továbbjutáshoz szükséges információkat. A segítségek között akad egy újdonság is, egy kijelző, melyet a bal felső sarokban található felkiáltójelre kattintva hívhatunk elő. Itt láthatjuk, hogy épp mi is a dolgunk, és ha egy darabig nem jutunk előre, akkor Marty is megjegyzéseket tesz arra, hogy mi is a teendő. Ha ez még nem lenne elegendő, akkor szükség esetén a Doki is szolgálhat néhány jó tanáccsal. Érdemes megemlíteni, hogy a beszélgetések közbeni információgyűjtés is nagyon könnyű, ugyanis néha olyan válasz/kérdés lehetőségek is megjelennek, melyek rengeteg információt hordoznak magukban olyan dolgokról, melyekről még nem is beszéltünk az adott karakterrel.
 
Azt már megszokhattuk, hogy a csapat játékainak első része általában könnyebb, mint a későbbi epizódok, de az It’s About Time! esetén kissé mintha túlzásba estek volna. Első nekifutásra a játékidő nem volt több mint három óra, másodjára, amikor már tudjuk, hogy mit kell tennünk, akkor bizony az egy óra is szűkösen jön össze. Ennél azért többet vártunk volna. Ehhez még jön az is, hogy a rendelkezésünkre álló játéktér sem túl nagy, eléggé korlátozott keretek között mozoghatunk, ráadásul az alacsony költségvetés is érződik a programon. Ez abban nyilvánul meg, hogy bemehetünk ugyan különféle épületekbe, de ilyenkor a kamera kint marad, és hősünket is rövid úton kitessékelik az épületből. Ez azt jelenti, hogy csak azoknak a helyeknek van belső tere, ahol nekünk is dolgunk van, ami egy kicsit illúzióromboló, de nem túlságosan nagy probléma. A szemfülesek viszont felfedezhetnek újrafelhasznált elemeket is a játékban, például az epizód fináléja, mely elég sok hasonlóságot mutat a Wallace & Gromit Grand Adventures, szintén Telltale remek első részének végével.
 
Technikai szempontból nincs panasz a játékra, hisz a csapat a már bevált saját motorját használta, mely talán ebben a játékban néz ki a legjobban. Ez persze azt is jelenti, hogy a program futtatásához nincs szükségünk erőműre, így a gyengébb gépekkel rendelkezők is élvezhetik Marty és Doki legújabb kalandját. A játék grafikája egy enyhén elnagyolt, rajzfilmes stílust használ, mely egész jól néz ki, ráadásul az összes fontosabb szereplő teljesen felismerhető. A fiatal Michael J. Fox, a fiatalabb Christopher Lloyd, Crispin Glover (George McFly) és Thomas F. Wilson (Biff) tökéletesen felismerhetőek, ráadásul Lloyd még a hangját is kölcsönözte karakterének, ami érezhetően mélyült az elmúlt 25 év alatt. Lloyd mellett a játék adatlapja szerint még James Tolkan (Strickland igazgató) tér vissza régi szerepében, bár ő még nem bukkant fel az első részben. A többieket az eredetihez hasonló orgánumú szinkronszínészek szólaltatják meg, közülük is kiemelném A.J. Locascio-t, aki szó szerint megszólalásig hasonlít a fiatal Fox-ra, mármint hangügyileg. Aki nem hiszi, az nézzen bele a filmekbe eredeti nyelven, majd töltse be a játékot.
 
A fent leírtak nem festenek túl pozitív képet a BTTF első epizódjáról, de hogy mégis mi menti meg a programot? A zseniális BTTF hangulat, melyet sikerült tökéletesen átültetni a játékba, mely a program minden egyes részéből sugárzik. Olyan klasszikus helyszíneket láthatunk, mint az a bizonyos parkoló, Doki háza, ahol minden a helyén van, kezdve az óráktól a város főterének modelljéig a gondolatolvasó sisakon át egészen az erősítőkig, vagy Hill Valley főtere, melyet ezúttal a szesztilalom idején láthatunk. Az új karakterek is tökéletesen illeszkednek az film univerzumába, hisz azokhoz hasonlóan egyes szereplők őseivel fogunk találkozni, többek közt Biff apjával, Kid Tannen-el, aki csöppet sem meglepő módon gengszter, vagy Marty nagyapjával, Arthur McFly-al, de még az ifjú zsenipalántával, a mindössze tizenhét éves Emmet Brown-al is összefutunk. Ráadásul akadnak rejtett utalások is, elég csak megnézni a város ügyvédi irodájának a nevét (Gale, Zemeckis & Fine). Említést érdemel még a zene is, melyeket a filmekből vettek át, tehát újra felcsendülnek a klasszikus dallamok, amik még tovább fokozzák a hangulatot.
 
Összességében tehát egy a filmekhez hű, minden rajongónak megfelelő kalandjáték lett a Back to the Future: The Game első epizódja, aminek nagy hátránya a könnyedség mellett az, hogy a filmeket nem ismerők számára (akad egyáltalán olyan?) rengeteg dolog nem lesz egyértelmű, és oda a játék legnagyobb vonzereje, a hangulat. Ezt elvéve bizony egy sima kalandjátékot kapunk, ami túlságosan könnyű és rövid, nem ezt szoktuk meg a Telltale-től. Szerencsére a hangulat mindent elfeledtet velünk, és a történet is kiváló, a feladványok között is akadnak ötletes megoldások (például amikor egy kísérleti folyamatot kell felügyelnünk, Emmett instrukciói alapján, miközben ő az apjával veszekszik). A hibái ellenére is élveztem a programot, és már alig várom, hogy kiderüljön mi lesz hőseinkkel a februárban érkező második epizódban, a Get Tannen!-ben.
 
Értékelés: 7/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás