Michael Mann az elmúlt években két pocsék rendezésével hallatott magáról, így nem véletlen, hogy mostani filmjében mindent megpróbált annak érdekében, hogy visszaszerezzen valamit elvesztett hírnevéből.

Michael Mann neve bizonyára mindenki számára mond valamit, hiszen minden idők egyik legjobb rabló-pandúr rivalizálása fűződik a nevéhez, amiben nyilván hatalmas szerepe volt Al Pacino – Robert De Niro kettősnek is, de tény, Mann hihetetlen módon értett a feszültségkeltéshez, a feszes tempójú filmek készítéséhez, amiben mind a rabló, mind a pandúr olyan karakterként domborít a vásznon, akikkel könnyedén lehet azonosulni. Legutóbbi két filmje, a Miami Vice és A királyság erőtlen próbálkozások voltak az elmúlt években, így épp itt volt az ideje, hogy Mann visszatérjen a gyökerekhez és a klisé tengerben úszkáló kommersz filmek helyet ismét valami egyedit alkosson. Ehhez adott volt egy különös egyéniség története, valamint napjaink két legfelkapottabb és legtehetségesebb színészpárosa, Johnny Depp és Christian Bale. De vajon sikerült-e kihoznia a rendezőnek a maximumot színészeiből és az alapanygból?

 

Nem akadt, aki megfékezze Dillingert és bandáját. Nem volt börtön, mely bezárhatta volna őt. Lefegyverző bája és vakmerő szökései megkedveltették a gengsztert csaknem mindenkivel, a barátnőjétől, Billie Frechette-től az amerikai közvéleményig, amely nem igazán szimpatizált az országot a válságba taszító bankokkal. Ám miközben Dillinger bandájának – köztük a szociopata Baby Face Nelsonnak – kalandjai sokakat tiszteletteljes borzongással töltöttek el, Hoovernek az az ötlete támadt, hogy a bandita elfogását használja fel arra, hogy a Nyomozóhivatalt az országos rendőrség szintjére emelje, amiből aztán az FBI lett. Ő tette Dillingert Amerika első számú közellenségévé, és bevetette ellene a fess Melvin Purvist, "az FBI Clark Gable-jét." Ám Dillinger és bandája túljárt Purvis embereinek eszén a hajszák és fegyveres összecsapások során. Csak a nyugati bűnüldözők toborzása és a nagyívű árulások megszervezése nyomán lett esélye Purvisnak arra, hogy behálózza Dillingert.

 

A külföldi kritikusok vegyes fogadtatásban részesítették a filmet, mely kétségkívül az idei popcorn-ropogtató dömping közepette kicsit kilóg a sorból, de pont emiatt lehetünk hálásak a rendezőnek, aki az amerikai történelem egy olyan keményfiújáról forgatott gengszterfilmet, aki előtt az akkori publikum mélyen, tisztességgel meghajolt. Tudniillik Dillinger pont azzal vívta ki a nép szimpátiáját, hogy azokat a bankokat rabolta ki, melyek egyértelműen felelősek voltak az akkori gazdasági világválság kialakulásáért. És Mann pont ezt az énjét próbálja megragadni a karakternek, nem próbál mélységekbe bocsátkozni, megmutatni a főhős másik arcát, így a Dillingert alakító Johnny Deppnek könnyű dolga van. Hiszen egy trendi, nagyon cool, rámenős, vicces, nagyvilági figurát kell alakítania, aki azért rabol, hogy fényűző életet élhessen; nem másért, pontosan ezért. Egyesek szerint ez nem túl nagy kihívás egy olyan karizmatikus színész számára, mint Depp, arra viszont kitűnő lehetőség volt az egyelőre csak Oscar-jelölésig jutott zseninek, hogy levetkőzze Jack Sparrow kapitány gúnyáját, abból kibújva pedig megmutassa, érti még a dolgát. Emellett a mellékszereplők is teszik rendesen a dolgukat, bár érthetetlen módon Mann ezúttal nem a Szemtől szemben "folytatását" hozta el nekünk, ami számomra nagy szívfájdalom volt. Nincsenek a rabló-pandúr páros közötti mérhetetlen feszültségek, csak peregnek az események, egyik bankrablásból a másikba ugrunk, amiket egy-egy jól megrendezett, látványos lövöldözés szakít félbe, vagy épp a szokásosan beiktatott szerelmi fonal vezeti a történet szálát. Éppen ezért Christian Bale, a Dillingert üldöző Melvin Purvius szerepében alig-alig tűnik fel a színen, míg a Piafban hatalmasat alakító Marion Cotillard szerepe is teljesen súlytalan, tényleg csak statiszták Depp mellett. 

 

Viszont van amiben Mann sose változik, ez pedig a megfelelő képi- és hangélmény biztosítása. Egyáltalán nem bagatelizálja el a kort és annak szellemét, bár azzal lehetne vitatkozni, hogyan lehetséges, hogy a válság kellős közepén, a ’30-as években egyetlen szegényt sem látni az utcákon. Ez nyilván szőrszálhasogatás a kritikus részéről, és nűansznyi apróság a tökéletes megvalósítás mellett, amihez nagyban hozzájárult, hogy a jelenetek többségét rendhagyó módon HD kamerákkal rögzítették, így a néző úgy érezheti, hogy ez nem egy film a 30-as évekről, ez egy film a harmincas években. A jó öreg celluloid tekercseken rögzített anyagok helyett egy sokkal gazdagabb textúrájú, részleteiben mindenre kitérő látványt kapunk, ami főleg az éjszakai jeleneteknél mutatja meg, mire is képes valójában.

 

A moziból kijövet az egyik kolleginával beszélgetve csalódottságomnak adtam hangot, mert nem ezt vártam a filmtől, ami hibái, pontosabban hiányosságai ellenére egy nagyon jól összerakott, akciódús, izgalmas film. A megtekintés óta azonban eltelt két teljes nap, az élmény leülepedett, átértékelődött és így végül elmondhatom, ez egy olyan mozi, ami megérdemli, hogy csakis a legnagyobb gengsztertörténetek között emlegessük.

 

Értékelés: 7,8/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás