Oldal kiválasztása

Rockhajó – Filmkritika

Rockhajó – Filmkritika
11 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

A Négy esküvő és egy temetés és a Sztárom a párom írója, Richard Curtis újabb forgatókönyvvel rukkolt elő, de életében másodszor ismét saját magát rendezte. És milyen jól tette!

Richard Curtis neve nem ismeretlen a filmvilágban, az úriember korábban olyan filmeket jegyzett forgatókönyvíróként, mint a Négy esküvő és egy temetés és a Sztárom a párom, míg legutóbbi alkotása az Igazából szerelmet egyben íróként és rendezőként is jegyzi. Mondanom se kell, a laza, könnyed romantikus vígjátékok egyik biztoskezű emberéről van szó, így a Rockhajó kicsit eltér korábbi filmjeitől, a biztos kéz ezúttal is megmaradt, ráadásul második alkalommal jegyez rendezőként és íróként is filmet.

 

1966-ban, a brit popzene fénykorában a BBC mindössze két órányi rock’n’rollt játszott hetente. Ám egy kalózrádió napi 24 órában nyomta a rockot és popot a tengerről. És 25 millió ember, Britannia lakosságának több mint a fele hallgatta a kalózokat naponta. A suliból frissen kicsapott Carlt az anyja elküldi nagybátyjához, Quentinhez, hogy az kicsit az életre nevelje. Csakhogy Quentin a főnöke a Rádió Rocknak, az Északi-tenger közepén állomásozó kalózadónak, melyet a rock DJ-k különc csapata népesít be. Vezetőjük a Báró, a hullámhosszok nagydarab, rámenős, amerikai istene, aki a zene megszállott szerelmese. Hűséges segédei az ironikus, intelligens és kegyetlenül vicces Dave; a szuperkedves Simon, aki az igaz szerelmet keresi; a rejtélyes, jóképű Éjfél Mark, aki nem a szavak embere; Korai Bob, a hajnali DJ, akinek a népzene és a drog a hobbija; Sötét Kevin, az emberiség legkisebb intelligenciájával bíró tagja; Óránként John, a hírolvasó és Angus "Félnóta" Nutsford, aki valószínűleg Britannia legidegesítőbb embere. Az Északi-tengeren zajlik az élet. Simon megtalálja álmai asszonyát, Eleanore-t, és feleségül veszi a hajón – ám az ara másnap lelép. Gavin visszatér amerikai drogturnéjáról a Britannia legjobb DJ-ét megillető trónra, ám ezzel összeütközésbe kerül a Báróval. Carl pedig rájön, hogy ki az igazi apja.  Eközben a kalózrádiók felkeltették Dormandy miniszter figyelmét, aki a törvényszegők vérét akarja, és minden politikai befolyását latba veti, hogy betiltsa a Rockhajót és züllött legénységét. Erre viszont kitör a vihar a tengeren. Az elszánt rajongók felkerekednek, hogy megmentsék hőseiket. Van, ami véget ér, de a rock’n’roll örök és elpusztíthatatlan.

 

A sok-sok szerelem után ezen a hajón azonban egyetlen egy valami dúl, az pedig a rock and roll, de az töretlenül. A film pedig erre a biztos alapra építkezve egy egészen kellemes, két órás, önfeledt szórakozást kínál, amiben összesen nyolc különböző karakter kibontakozásának lehetünk szemtanúi, akiket egyetlen közös dolog tart össze, kovácsol baráttá, a zene önfeledt, határok nélküli szeretete. Mindegyik szereplőnek megvan a maga kis világa, a maga kis elvont őrültsége, így minden bizonnyal mindenki megtalálja majd a számára kedveset. A játékidő rövidsége miatt egyik szereplő se kap igazán lehetőséget a kibontakozásra, bár a rendező kétségtelenül Philip Seymour Hoffman, Rhys Ifans és Kenneth Branagh karaktereire próbál összpontosítani, tényleges kibontakozás itt sincs. Inkább a két különböző világ, a szabályoknak élő politikus és a szabad gondolkodás híveként élő zenész banda közötti mérhetetlen kontrasztra fókuszál. A Rockhajó a rendező korábbi munkásságaival ellentétben nem feltétlenül önéletrajzi ihletésű, bár az kétségtelen, hogy akadnak gyerekkori élmények, amik feldolgozásra kerültek a filmben, illetve az alapszituáció is valamelyest valós. A film koherens összetartó ereje a sziporkázó, a brit humort idéző villanások helyett egyértelműen a zene, amit komoly igényességgel és gondossággal válogattak össze. Az alapszituáció gyengeségeit, a színészek szabad játéka és ’60-as évekbeli mára már legendává vált dalok tartják egyben.

 

A Rockhajó az idei nyár egyik meglepetése volt számomra. Nem sokat vártam tőle, mégis nagyon jól szórakoztam rajta, ami egyértelműen a zseniálisan összeválogatott és a filmben felcsendülő zenéknek, az okosan összeválogatott színészeknek és a szokásos magas minőséget képviselő színészi játéknak köszönhető. Maga a sztori nem túl erős, nem fogja magát elménkbe fészkelni, mégcsak gondolkodásra se késztet, de ennek a filmnek nem is ez a szerepe, hiszen ez egy jól működő vígjáték, ami szórakoztat, de azt felsőfokon!

 

Értékelés: 9/10

Translate »