Jim Carrey újra egy kellemes vígjátékban brillírozik, s bár az alapsztori bizonyára nem okozott álmatlan éjszakákat a forgatókönyvíróknak, kifejezetten kellemes filmet kaptunk.

Jim Carrey nagy valószínűséggel szinte mindenki számára az idiotizmus egyik koronázatlan királya, de legalábbis egyik igencsak emblematikus alakja. Az idén 47. születésnapját ünneplő színész az utóbbi időben igyekezett valamelyest kibújni a skatulyából, amibe korábbi filmjei alapján került. Így láthattunk tőle pár igen kellemesre sikerült drámát, mint pl. az Ember a Holdon, vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása, illetve, ami bennem igen mély (és nem feltétlen kellemes emléket hagyott), egy misztikus thrillert (A 23-as szám) – a tisztesség kedvéért azt azért el kell mondani, hogy ez utóbbi alkotás nem az állati nyomozó színészi képességeinek hiányosságai miatt vérzett el.
 
 
Ezúttal újra régi, jól bevált műfajában láthatjuk viszont Jim Carrey-t, legalábbis részben. Az Igenember története nem túl bonyolult. Központi figurája Carl Allen (Jim Carrey), aki mindenre nemes egyszerűséggel nemet mond, illetve kamu kifogásokat keres, hogy ne kelljen kimozdulnia otthonról. Ennek következtében az élete a csőd szélére került, túl van egy váláson és már épp elveszítené utolsó megmaradt barátját, mikor egy szabadtéri ebédszünet alkalmával találkozik egy régi kollégájával, aki ajánlja neki a YES kurzust, ahol állítása szerint megváltoztatják az életét. Kis idő után hősünk ráveszi magát, hogy ellátogasson a komolyabb szekta kvalitásaival rendelkező szeminárium egyik találkozójára, s ott megfogadtatják vele, hogy a továbbiakban minden lehetőségre igent fog mondani. Ettől fogva Carl élete gyökeres fordulatot vesz, elkezdi élvezni az életet és még egy új szerelem is beköszönt Allison (Zooey Deschanel) személyében.
 
Ezzel nagyjából el is mondtuk miről szól a film, de gondolom, aki látta már az előzetesek egyikét, azt nagyon nem sikerült meglepnem, és higgyétek el, a spoilerkedés nem igazán vesz el a film értékéből. Bár korántsem arról van szó, hogy Jim Carrey eszméletlen mimikája szolgáltatná az összes humorforrást a filmben, azt meg kell hagyni, hogy a poénok jelentős része a helyzetkomikumból adódik. Ezzel csak az a problémám, hogy a legnagyobb jeleneteket már ellőtték a film előzeteseiben.
 
 
Ennek ellenére mégsem mondanám, hogy rossz érzéssel álltam fel a film után, éspedig azért nem, mert ahogy fentebb írtam, itt csak részben igaz, hogy vígjátékkal van dolgunk. A másik oldalon egy aranyos kis romantikus történetet kapunk, ami a maga bugyutaságával együtt szerethető. Persze senki nem lepődik meg azon, hogy Carl és Allison egymásra találnak, mégis olyan kellemesen tálalták a történetet a készítők, hogy annak egyszerűségén nem akad fenn a néző.
 
A megvalósításról túl sokat nem lehet írni, alapvetően technikai oldalról rendben van a film, jók a színészek, találóak a karakterek (bár többségük elég sablonos), vannak kellemes utalások, szóval egy egész kellemes alkotással van dolgunk. Természetesen hollywoodi végjáték lévén ez a film sem tudta elkerülni a sablonos cselekménysort, miszerint a film elején bemutatják a szereplőket kapunk pár poént, majd beindul a humorgyár, de jön egy nagy krach, amikor mindenki szomorú, a helyzet kilátástalan, de végül minden jóra fordul (persze pár újabb poén kíséretében). És ezzel le is írtam a legnagyobb problémám a filmmel kapcsolatban. Ha kukacoskodni akar valaki, az biztosan talál rengeteg dolgot, amibe bele lehet kötni, de szerintem ez fölösleges.
 
 
Összefoglalva, nem kell csodát várni a filmtől, megvannak benne a tipikus vígjátékelemek, ezek mellé kevernek egy jó adag romantikát, és mindezt egy egész hangulatos formában tálalják, nyakon öntve pár jól sikerült poénnal. S bár a történet iszonyatosan egyszerű, mégis (vagy talán éppen ezért) akár többször is nézhető a film, de egy kellemes délutáni kikapcsolódásnak mindenképpen megteszi, az aktuális esti TV műsorok helyett meg főleg.
 
7.8/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás