A művészet templomai sorozat talán nem ismeretlen a mozikba rendszeresen járók előtt. A legújabb, hazánkban február 16-án bemutatott epizódja ezúttal Dante poklába, illetve Botticelli világába kalauzolja el a nézőt, miközben olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy ki is volt Botticelli valójában? Honnan származott? Milyen körülmények vezettek odáig, hogy elkészülhetett Dante Isteni színjátékának az illusztrációja? Hogyan alakulhatott úgy az illusztrációk sorsa, hogy végül Franciaországban, Skóciában, illetve Németországban kötöttek ki? Milyen technikával alkotott Botticelli, és milyen rejtett motívumokra, utalásokra és üzenetekre bukkanhatunk az alkotásokat tanulmányozva?

Bár a film beharangozójában kitérnek a Dan Brown-féle filmadaptációkra, többek között az Infernóra (lásd még: Tom Hanks rohangászik az olasz műemléképületek titkos folyosóin), és bár a dokumentumfilm előzetesében hallható zene és hanghatások is azt sugallhatják, valami szemfényvesztésre, holmi vásári illúzióra számíthatunk komoly művészeti kutatómunka helyett, mindenkit megnyugtathatok – a Botticelli: Dante pokla maximálisan a rendelkezésünkre álló tényekre alapoz (ráadásul ahol hiányosak az eseményekkel kapcsolatos ismereteink, ott nem szégyelli ezt bevallani), ennek ellenére mégsem a száraz történelemórákra hasonlító és az elnagyolt, valamint felületes, sokszor kosztümös jelenetekkel illusztrált “gagyidokuk” sorozatát bővíti. Éppen ellenkezőleg!

Az elbeszélés fonalát természetesen Dante poklának különböző köreire fűzték fel (illetve ezzel együtt kronológiailag Botticelli születésétől haláláig követhetjük a munkásságát), viszont párhuzamosan egyszerre több helyszínre is ellátogathatunk, hiszen az egyes eseményekhez kapcsolódó történetet különböző személyek mesélik el a világ több pontján (Firenzében, Londonban, a Vatikánban, Skóciában, vagy éppen Németországban). Arról, hogy mindez ne egy unalmas frontális előadáshoz hasonlítson, egyrészről a felkért “narrátorok” személyisége gondoskodik, másrészről az “utca emberének” megszólalásai. Az egyensúlyt pedig tökéletesre csiszolták a készítők, így mindvégig fenntartják az érdeklődést, miközben egy igencsak kimerítő és részletes idegenvezetésben lehet részünk, látványos drónkamerás felvételekkel, valamint beltéri, ritkán látogatható termekkel és műalkotásokkal.

Bár az előzetesben is hallható hangeffektusok és zene néha kicsit túlságosan is hatásvadásznak tűntek, maga a kameramunka és a vizuális élmény kifejezetten tradicionálisnak mondható. Szinte semmilyen utólagos számítógépes effektusnak nem lehetünk szemtanúi, a földi kameramozgás szinte mindvégig emberi hajtánnyal megoldott (értsd: érezhetően nem állványokat, darukat vagy síneket használtak hozzá, hanem egy operatőrhöz van rögzítve, megfelelő stabilizálással), és sajnos magukat a képeket is csupán nagyítóval vizslathatjuk – az éppen tárgyalt motívumokat sem számítógépes, sem más képjavító effektussal nem emelik ki. Ez egyrészről megnehezíti a néző dolgát, másfelől viszont nagyobb koncentrációt, és végeredményben nagyobb mértékű beleélést is eredményez, hiszen így sokkal közelebbinek érezzük a műalkotásokat, és testközelibbnek a kutatómunkát. (Mintha csak egy neves múzeum kiállítótermében néznénk közelről a műalkotást, miközben hallgatjuk a tárlatvezetőt.)

Az autentikusságot tovább erősíti, hogy a teljes dokumentumfilm eredeti nyelven látható, magyar felirattal, ami egyben azt is jelenti, hogy egymást váltva hallhatunk angol, olasz, vagy éppen német anyanyelvű beszélőt. Mindegyikőjük kifejezetten szépen, tagolva beszél, így az adott nyelvet értők élvezni fogják minden egyes szavukat – a többieknek pedig marad a magyar felirat, ami kellő igényességgel készült. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Dante Isteni színjátékából származó idézetek Babits-fordításban jelennek meg a vásznon, és helyenként jól kiütközik, hogy mennyire eltér a magyar verzió az eredetitől. De legalábbis az angol fordítástól, hiszen az egyes körök bevezetőjeként elhangzó részek angolul tökéletesen illeszkednek a dokumentumfilm dinamikájához, míg a magyar fordítás helyenként kizökkent minket, és érződik egy kis disszonancia.

Érdekes lett volna összevetni ezeket a sorokat az új, Nádasdy-féle műfordítással, lehet, az újabb szöveg jobban illett volna ehhez a filmes produkcióhoz. Bár a fordítását nem használták fel, ám Nádasdy Ádámot is meghívták a díszbemutatóra, és egy röpke, ámde annál informatívabb bevezetőt mondott a vetítés kezdete előtt, előzetesen is érdekes motívumokkal bővítve a film által később felvonultatott repertoárt.

A 95 perces, olasz-német koprodukcióban készült 2016-os dokumentumfilmet Budapesten kizárólag az Uránia moziban vetítik, de országszerte számos városban is műsorra tűzik a mozik. A megtekintését mindenkinek csak ajánlani tudjuk, aki egy kicsit is nyitott a téma iránt.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás