2014-ben jelent meg Donna Tartt: The Goldfinch (Az Aranypinty) című regénye, amelyet több millió példányban értékesítettek világszerte. A könyv Pulitzer-díjas lett, az amerikai filmstúdiók pedig azonnal versengeni kezdtek a megfilmesítési jogokért. 2019. 09. 19-től az elkészült filmdráma bemutatkozik a hazai mozik vásznain, a könyv és a filmrajongók örömére… vagy bánatára. Nézd meg, és döntsd el!

Előrebocsátanám, hogy sajnos nem volt szerencsém a könyvhöz, de nagy vonalakban tudtam miről szól, ezért is szerettem volna látni a filmet. Aki tehát párhuzamokra, vagy kimaradt, netán megváltoztatott momentumokra kíváncsi, az most csalódni fog, mert ezzel nem szolgálhatok. Akit viszont érdekel, hogy az én kis szűrőimen keresztül mit hagyott maga után ez a 149 perces játékidő, az bátran olvasson tovább…

Nos, a történet a 32 évesen, tragikus körülmények között elhunyt Carel Fabritius (Rembrandt egyik legtehetségesebb tanítványa), a 17. századi holland festő egyik utolsó munkájára fókuszál, ami az Aranypinty nevet viseli. Ez a gyönyörű olajfestmény egy New York-i múzeum falát ékesíti napjainkban (az igazi egyébként a királyi képgaléria, a Maurits-ház termében található, a hollandiai Hágában). A Dr. Tulp anatómiája című festmény mellett, többek között az Aranypintyet is megmutatja édesanyja főhősünknek, a kiskamasz Theo-nak, akik épp ebben a múzeumban tartózkodnak, amikor bomba robban az egyik kiállítóteremben. A fiú életben marad, de szeretett édesanyja áldozatául esik a merényletnek, ahogy sokan mások is. A sokkos állapotban lévő fiút egyik iskolatársának szülei fogadják ideiglenesen magukhoz. A rémálmok gyakori vendégei lesznek Theo éjszakáinak, ahol újraéli a robbanás perceit, és ami folyamatosan szembesíti az édesanyja elvesztése miatt érzett fájdalmával.

Mrs. Barbour (Nicole Kidman) nagyon hamar megkedveli a fia, Andy iskolatársát, és fokozatosan nyeri el a trauma alatt álló fiú bizalmát. A jómódú család mindent megtesz annak érdekében, hogy Theo a helyzethez képest jól érezze magát. Ám előkerül egy gyűrű a fiú holmijából, ami kérdéseket vet fel. A gravírozásnak, és Theo emlékfoszlányainak köszönhetően rátalál Hobie-ra (Jeffrey Wright), az ékszer tulajdonosának társára, a jólelkű és emberséges műkereskedő-restaurátorra, és egy fiatal lányra, aki szintén túlélője a robbanásnak. A tragédia, mint kötelék, láthatatlanul összefűzi sorsukat, és úgy tűnik, hogy túlmutat a véletleneken. Ahogy telnek a hetek, a Barbour család igyekszik a fiú életét visszaállítani a normál kerékvágásba, amelynek az iskolai tanulmányok folytatása is szerves része. Itt találkozik Theo újra az egyik tanulóval, Tom Cable-lel, és fény derül arra is, hogy miért voltak épp aznap a múzeum épületében az édesanyjával, és ez miként kapcsolódik Tomhoz. A Barbour család eközben fontos döntést hoz: örökbe fogadják a félárván maradt Theo-t. Az idillt azonban megzavarja a váratlanul betoppanó, korábban alkohol problémákkal küzdő Larry (Luke Wilson), a fiú apja, és annak „elragadó természetű” párja, Xandra (Sarah Paulson), akik azért jöttek, hogy magukkal vigyék Theo-t. Az események, amelyek a fiú előtt állnak, kihatással lesznek az egész életére, amelyek szinte már misztikusan összefüggésben állnak azzal az újságpapírba csomagolt, a robbanásban odalettnek hitt festménnyel, az Aranypinty-el, ami a hátizsákjában lapul…

Azt kell mondjam, hogy John Crowley filmrendező munkája most sem lett átütő, sőt számomra szinte már unalmasan vontatott. Fölöslegesen forgatott belőle mozifilmet, mert egy tévéfilmhez képest is huszadrangúan átlagos lett a végeredmény. Sajnos nagy falatnak bizonyult ebben az esetben a direktori munka, pedig nagyon izgalmas alapanyag volt a kezében, de egyszerűen kicsúsztak a szálak a rendező kezéből. Vannak benne azért jól eltalált pillanatok, szép hangulatképek, odaillő zenei betétek, és szerencsére karakteres színészek. Velük is folytatnám… Első körben az egész ügyes Oakes Fegley-vel, aki a gyerek Theo-t kelti életre. Elhittem a mozdulataiból, tekintetéből áradó elveszettséget, amelybe olykor düh, félénkség, bizalmatlanság és hatalmas szeretetéhség érzése is vegyült. Ryan Foust (Andy Barbour) gyerekszínésszel közös jelenetei nagyon kedvesek, jólesőek és mosolyt kiváltóak. Mindezt tetőzi a Stranger Things című sorozatból, valamint az AZ mozifilmekből is ismert Finn Wolfhard (fiatal Boris) színre lépése. Ő a legüdébb színfoltja a filmnek. Ha másért nem, legalább a karakter orosz akcentusa miatt érdemes eredeti nyelven megtekinteni a filmet – címzem ezt azoknak, akik szinkron pártiak. Zseniális karakter játék az övé (ami szerencsére nyomokban visszaköszön a felnőtt énjét megformáló Aneurin Barnard alakításában), és még csak 16 éves a fiatalember. Szép és izgalmas pályafutást sejtek a jövőjében…

Ansel Elgort bújt az ifjú felnőtt Theo bőrébe, akinek nem volt annyi lehetősége a jeleneteket tekintve összetetten ábrázolni a karakter fejlődését, ám tisztességes alakítást nyújtva, mégis érzékelhetővé teszi, hogy miként formálták az évek alatt lelkileg a traumái a személyiségét. Kicsit mindenkihez tartozni akaró, valakibe és valamibe (festmény) kapaszkodó, érzékeny lélek ő, aki még mindig nem tette túl magát édesanyja korai elvesztésén. Luke Wilson inkább a negatív, míg Jeffrey Wright a pozitív pólusa a filmben az apakép modellnek. Az egyik nem riad vissza az erőszaktól sem, sőt kihasználja a saját fiát, míg a másik önzetlenül segíti és támogatja Theo-t. Az American Horror Story óta nagy favoritom, Sarah Paulson, a „sírás királynője” itt is lehetőséget kap a könny cunamira, olcsó sminkjén keresztül aprócska jeleneteiben gond nélkül átizzik a tehetsége, és megvillantja karakterének negatív jellemvonásait. Egyébként ugyancsak abból a sorozatból ismert, és általam kedvelt színész, Denis O’Hare is tiszteletét teszi a filmben, mint ravasz műkereskedő (erről a vonalról többet nem árulok el, legyen azért meglepetés is).

Nicole Kidman ismét finom úrinő szerepben (Mrs. Barbour) erősíti a film színész gárdáját. Mint mindig, most is kirázza a kisujjából ezt a karakter típust, ami valamilyen szinten nyilván az ő személyiségéből, és fizikai adottságaiból is fakad. Szerettem ezt a törékeny, az élet és a műtárgyak szépségre fogékony, empatikus, titokzatos tekintetű, mély érzésű nőt, akit életre keltett. Noha a könyvet nem olvastam sajnos, és a filmes megvalósításában is elég sok kivetnivalót találtam, azért a történet megérintett. A tragédiák árnyéka, a festmény több évszázadot átívelő kalandos sorsa, a barátság szerepe, az adott szó súlya, a szeretet ereje, a becsület fontossága, a lelkiismeret-furdalás hatása, az elengedés szükségessége, a hibákból tanulás képessége mind-mind úgy vannak jelen a filmben, mint egy fatalista eseménysorozat képgalériája, amelyben mi vagyunk a látogatók, és talán nem is annyira laikusként, állat simogatva, tűnődünk a látottakon…

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás