Zeno Clash – játékteszt

Amikor a játékiparban túltermelés van, és a nagy kiadók sikercímei úgy fogynak, mint karácsonykor a szaloncukor, eszük ágában sincs újdonságokkal megtölteni kínálatukat. A bevett szokás az, hogy inkább biztosra mennek az illetékesek, és egy-egy sikeres darabot újabb részekkel, esetleg kiegészítőkkel látnak el, amivel könnyen elkerülhető az anyagi csőd. Friss vért tehát rendszerint nem ők, hanem a kisebb fejlesztőcsapatok szoktak pumpálni az iparba, mint ahogyan azt a Zeno Clash-nek köszönhetően a chilei ACE Team is megtette.

 

A messzi földről származó kis csapat tulajdonképpen nem tett mást, csak merész volt, felhasználta a többek között a Half-Life 2-ben megismert grafikus motort, és úgy álmodott, ahogyan a kisgyermekek szoktak. Természetesen nem szép álmokra kell itt gondolni, hanem a gyermeki fantázia legrosszabb, legkísértetiesebb látomásaira, amelyhez foghatót egy játékban még nem láthattunk. A Zeno Clash körítését nehéz leírni, de azért megpróbáljuk. Olyan ez a világ, mintha egy nagyon alternatív múltban játszódna, valahol az ókorban, de teljesen helytálló lenne az a meghatározás is, hogy egy jövőbeli, már elpusztult Földön járunk, amely visszasüllyedt az előbb említett történelmi korszakba. Ennek ellenére nem találkozunk poszt-apokaliptikus hangulattal, de a fejlesztők mégsem tudtak határt szabni fantáziájuknak. A valóságtól elrugaszkodva utazgatásaink során ugyanis olyan építmények, és olyan tájak tárulnak szemeink elé, amelyeket legvadabb álmainkban is nehezen tudnánk elképzelni. Elnagyolt fák, szögesdrótszerű bokrok, embermagasságú gombák, és még számos más érdekesség, amelyeket csak az emberszerű élőlények képesek felülmúlni. Csibefejű emberformák, két lábon álló elefántok, szemeteskukát magukra daraboló emberek, kicsit elnagyolt hátsó fertállyal rendelkező agresszív nőstények, és a többi, az emberi fantázia határait bőven átlépő mutáns, amelyeket valóban nehéz szavakkal leírni.

 

Egy ilyen világba születünk, feltűnően értelmes fizimiskával, Ghat néven, akinek éppen menekülnie kell kis falujából, miután sikeresen a másvilágra küldte teremtőjét. Ez a Zeno Clash világában a lehető legnagyobb bűn, ugyanis a teremtő, avagy más néven a Father-Mother a legfelső hatalom a településen, aki apa és anya egyben, kinézetre pedig egy túlnőtt vasorrú bábára hasonlít. A teremtő dolga nem más, mint világra hozni és dédelgetni a különböző szörnyszülötteket, a leírtakból pedig már nem lehet nehéz kitalálni, hogy ha egy apa-anya van egy faluban, akkor az azt jelenti, hogy mindenki rokonságban áll mindenkivel. A valós világba átültetve, ez kimeríti a vérfertőzés, valamint a mutáció fogalmát, így tehát könnyen megállapítható, hogy ami a játékban érthetetlen és abszurdum, az a valóságban is az, csak kissé átvitt értelemben. Aki tehát nem értené, vagy esetleg butaságnak gondolná a Zeno Clash történetét, az nem képes elviselni azt a görbe tükröt, amelyet az alkotás sokszor saját magunk elé is felállít. Ha belenézünk ebbe az elferdített valóságba, akkor szeretni fogjuk a sztorit, ha nem, akkor pedig elsiklunk felette, és gyerekesnek, esetleg klisésnek találhatjuk. Pedig egyáltalán nem az, sőt, sokszor már leegyszerűsített filozófiai gondolatokat tár elénk úgy, hogy közben megmarad játékosnak.

 

Mivel rosszak voltunk, és megöltük azt, akit mindenki szeretett, természetes, hogy az egész falu üldözőbe vesz, mi pedig küzdünk az életünkért, miközben megpróbáljuk jóvátenni a történteket. Aki ránk talál, nyilván nem szép szóval szeretné elrendezni a sérelmeit, hanem jó esetben ököllel, ez pedig már előre is vetíti, hogy miről fog szólni elsődlegesen a Zeno Clash. Az alkotás egy akciójáték, méghozzá FPS stílusban, a középpontban pedig a verekedés lesz, úgy, ahogyan azt eddig csak ritkán láthattuk. A játékban ugyanis igazi utcai harcosok leszünk, a szemtől-szembeni küzdelem legjobbjai, ezért pedig két öklünk és lábunk lesz a legjobb fegyverünk. Természetesen akadnak majd rendes, a klasszikus értelemben vett fegyvereink is, amelyek illenek az agy halott világ koncepciójába, így például lesz pisztolyunk (mindjárt kettő), amely enyhén egy halcsontváz és néhány facsavar tákolmányára emlékeztet, de íjpuskánk, valamint gránátunk is akad, a megszokottól kissé eltérő kinézetben és összetételben.

 

A játékmenet ennek ismeretében már körvonalazódhatott, de azért lássuk egy kicsit közelebbről a tényeket. A Zeno Clash nem egy szabadon bejárható világban, hanem lineáris pályákon viszi előre a játékosokat, néha találkozunk főbb szereplőkkel, akik megértenek, esetleg segítenek is minket, sőt, van egy állandó társunk, akiről a sztori ismeretében tudjuk, hogy a testvérünk. Utunk során folyamatosan elénk ugrik néhány rosszarcú jövevény, akik egytől egyig meg akarják bosszulni gaztettünket. Ezt nyilván nem fogjuk hagyni, éppen ezért szorgosan megtanulunk minden egyes mozdulatot, ütést, rúgást és kombót a játékban, amelyeket mind-mind felhasználhatunk a későbbiekben. Annak ellenére, hogy a fejlesztőknek nem volt tapasztalatuk korábbról a harc lemintázásában, elég korrekt munkát végeztek, hiszen olyan harcrendszer került a játék alá, amely irigylésre méltó. Nem csak izgalmas, hanem jól kivitelezett is ez az opció, képesek leszünk például kisebbet-nagyobbat ütni, rúgni, védekezni, de még a támadás előli kitérés is menni fog, hogy az ezekhez kapcsolódó kombókról ne is beszéljünk. Ha például ügyesen hárítunk egy támadást, és jó időben lenyomjuk a nagy ütést előidéző gombot, akkor ellenfelünket olyannyira megreptethetjük, hogy az nehezen lesz ismét harcképes. Mindemellett érdekes módon nem az lesz a feladatunk, hogy megöljük a ránk támadókat, hanem éppen ellenkezőleg, mint az ökölvívásban, csak kiüssük őket, hogy legyen időnk tovább menekülni.

 

Aki azt hiszi, hogy a harc gyerekjáték lesz, és csak egy az egy ellen fogunk küzdeni, az téved. Ha nem tudjuk rendesen elsajátítani és magabiztosan használni rúgásainkat, ütéseinket, kombóinkat, akkor nem fogunk tudni érvényesülni a játékban. Egyszerre ugyanis általában mindig kettő, három ellenfél tör az életünkre, akik ugyan legtöbbször a klisés akciófilmekből bevett módon támadnak (egy üt, a másik kivárja a sorát), mégis gyakran előfordul, hogy amíg valakivel verekszünk, addig egy másik hátulról leüt, vagy meglő minket. Ez természetesen nem igaz a nagyobb ellenfelekre, akik általában egyedül támadnak ránk (a végén ez már nem igaz), legyőzésükre pedig sokkal nagyobb furfangra lesz szükségünk, egy átlag bunyóhoz képest. Lesz ugyanakkor olyan eset is, amikor csak és kizárólag valamilyen fegyverrel tudjuk legyőzni ellenfeleinket, hiszen vagy magaslati pontokon fognak állni (és lőszerhordós mókusokkal dobálózni), vagy megközelíthetetlenek lesznek. Ilyenkor általában alapból kapunk egy kavicsköpködőt (a töltények egyszerű kövek lesznek), amelyek felhozatalát nagyjából egy kezünkön meg tudjuk számolni, de mivel nem a fegyveres harcról szól a játék, és mivel ezek a fegyverek is olyan groteszkek, hogy arra nehéz bármit is mondani, az alacsony felhozatali arányt nyilván könnyedén el tudjuk nézni a programnak.  

 

A verekedés mellett egyébiránt más dolgunk nem is lesz a játékban, ütünk-vágunk, és megyünk előre, miközben göngyölítjük fel az érdekes és a játék végéig izgalmas sztorit. Semmi színesítés, semmi egyediség, természetesen utóbbi teljesen felesleges is, hiszen maga az egész koncepció olyan újító, hogy a játékmenetben reformálásra már nincs szükség ahhoz, hogy a Zeno Clash szerethető legyen. Természetesen akadnak negatívumai is a játéknak, ugyanis a szimpla verekedés, és a túlzott linearitás sajnos roppant unalmassá tud válni egy idő után, nyilván csak azoknak, akiket ez a bizarr világ nem képes lekötni. Akik ugyanis már az első pillanatokban beleszeretnek a Zeno Clash környezetébe, azok abban a percben új kedvencet fognak avatni, ehhez kétség sem férhet. Viszont továbbfolytatva a negatívumok felrovását, az alkotás nem tartalmaz többjátékos módot, ami egy ilyen közelharci program esetében maga az öngyilkosság, amihez hozzátartozik az is, hogy sajnos roppant rövid a játékidő, nagyjából 6-8 óra, amibe már beleszámolhatjuk az átvezető animációkat is. A többjátékos élvezetek hiányát pedig csak egy achievement rendszer, illetve egy challenge mód kívánja feledtetni, ami azért egy igazi multiplayer aréna összecsapás helyett sajnos kevés.

 

A kissé negatív gondolatmenetet pedig bármennyire is szeretnénk, sem a grafika, sem a hangok nem képesek a pozitív irányba terelni. Ugyan az alkotás kinézete hangulatos, a maga nemében még szép és érdekes is, látszik, hogy egy kissé öregecske grafikus motor dübörög alatta, amelyet gondos és tapasztalt kezek szépre csiszolhattak volna, ám az ACE Teamnek sem pénze, sem ideje nem volt ezzel törődni, amit meg is érthetünk. Amilyen groteszk a Zeno Clash világa, annyira illik hozzá ez a kissé nyakatekert kinézet, és tulajdonképpen ilyen nézőpontból ez a gondolatmenet a hangokra is ráhúzható, hiszen a szinkronok amilyen rosszak, annyira illenek a körítéshez. A zenék viszont rendkívül hangulatosra sikeredtek, egyetlen gond velük csak az, hogy nagyon sokszor ismétlődnek, így amíg egy-egy dallam néhányszor kiváló lenne, addig sajnos a jelen megvalósítás szerint inkább unalmas. 

 

Mivel a játéknak már készül a második epizódja, nem lehet nem keménynek lenni vele szemben, hogy a fejlesztők tudják, mire is kell figyelniük a következő epizód esetében. Az alapkoncepció nem rossz, így arra semmiképpen sem, viszont a csatákat tegyék sokkal izgalmasabbá, a láthatatlan alagutakat pedig cseréljék fel egy nagy, szabadon bejárható területre. Csiszolják kicsit szebbre a grafikát, és ügyeljenek jobban a hangokra. Ha ezek mind megvalósulnak a Zeno Clash első részének alapjaival, akkor alighanem egy tökéleteshez közeli játék lesz a végeredmény, ez viszont így most csak ennyit ér.