A United Artists egy 1919-ben alapított amerikai filmstúdió. Olyan filmklasszikusokat köszönhetünk többek között nekik, mint pl. a Chaplin-féle Aranyláz (1925), vagy A diktátor (1940). A Marilyn Monroe, Tony Curtis, Jack Lemmon trió Van, aki forrón szereti (1959) vígjátékát, A hét mesterlövészt (1960), vagy a Dr. No (1962) című filmet, ami a James Bond-sorozat első része volt. Nem mehetek el szó nélkül a Száll a kakukk fészkére (1975) című film mellett, aminek köszönhetően Michael Douglas produceri munkáját, Miloš Forman rendezését és Jack Nicholson színészi játékát mind-mind Oscar-díjjal jutalmazták. Említésre méltó még a Rocky (1976), a Carrie (1976) és természetesen a Hair (1979) is a filmstúdió égisze alatt. 1981-ben ugyan a United Artists beolvadt az MGM-be (Metro-Goldwyn-Mayer), ám azt megelőzően szerencsére még olyan nagyszerű rendezőknek adott lehetőséget a kibontakozásra, mint Woody Allen, Robert Altman, Brian De Palma és Miloš Forman.

Miloš Forman 86 éves korában, 2018. április 13-án hagyott itt minket, örökül hagyva többek között a már említett Száll a kakukk fészkére Oscar-díjas filmet, valamint a szintén arany szobrot nyert 1984-es Amadeust. Emléke előtt tisztelegve a Cseh Centrum és a Pannonia Entertainment emlékvetítést tartott, melyhez május 16-án a Toldi mozi biztosított helyszínt. Mi mást vetítettek volna, ha nem az életet, a szabadságot, a szerelmet éltető filmet… a Hairt. A vetítés előtt Bezerédi Zoltán Kossuth- és Jászai-díjas színművész tartott egy rövid felolvasást Miloš Forman egyik visszaemlékezéséből a Hair kapcsán. A színművész jellegzetes hangszínén megszólaltatott rendező szavai még magasztosabbá tették az eseményt.

A film története az 1960-as évek végén, a vietnami háború idején játszódik. Az első percekben megismerkedünk az egyik főszereplővel, a fiatal Claude-dal, akit édesapja kísér ki a távolsági buszhoz, ami New Yorkba viszi őt, hogy eleget tehessen katonai behívójának. A vidéki fiúnak a nagyváros számtalan meglepetéssel szolgál már rögtön az érkezése után. A nyüzsgés mellett egy csapat hippi és a pont arra lovagló fiatal úrilány, Sheila is felkeltik az érdeklődését.

Van még néhány napja a bevonulás előtt, így úgy dönt, hogy újdonsült ismerőseivel tölti ezt a kis időt, hisz’ végtére is senkit sem ismer a városban, így hát miért ne… Berger, a néhány fős kis csapat „szószólója” bevezeti a naiv vidéki fiút az ő sajátos kis világukba, ahol ízelítőt kap a pacifista szemléletükből, az egymás közötti összetartásukból és a mérhetetlen szabadságvágyukból. A szabad szerelmet éppoly’ természetesnek veszik, mint a tudatmódosító szerek használatát. A cselekmény minden szereplő jellemvonását kellően érzékelteti, így hamar szövődhet szimpátia köztünk és a vásznon látott karakterek valamelyikével.

A Claude Bukowskival (John Savage) kiegészült csapat bepofátlankodik egy zártkörű partira, ahol Sheila (Beverly D’Angelo) szülei épp jómódú barátaikat látják vendégül. Berger (Treat Williams) új barátja kedvében szeretne járni, aki szinte első látásra beleszeretett az előző nap, a Central Parkban lovagló lányba. A partiba visznek egy kis „életet” a maguk szokásos feltűnő módján, aminek csoportos letartóztatás lesz a vége. A szerencse, és a barátaiért minden követ megmozgató kócos hajú Berger (és annak édesanyja) közbenjárása révén pénzbüntetéssel megússzák a kis kalandot. Telnek az órák és a napok, elérkezik Claude bevonulásának a napja. Nyomon követhetjük a kiképzésének minden nehézségét. A hátrahagyott kis csapatot néhány hónap elteltével Sheila keresi föl, aki levelet kap a fiútól. A fiatalok úgy döntenek, hogy meglátogatják barátjukat, aki a sivatagi támaszponton épp riadókészültségben van a laktanyában lévő bajtársaival együtt. A kaland nem várt fordulattal ér véget, ami kihatással lesz mindannyijuk életére, és szívszorító, gyönyörű, tökéletes befejezést adva ezáltal a filmnek.

A film fantasztikusan ötvözi a társadalomkritikát, az előítéleteket, a háborúellenességet, görbe tükröt tart az arisztokrácia képmutató viselkedése elé, hirdeti a szabadság szeretetét, az élni akarást, megmutatja az önfeláldozás erejét, dicsőíti a szerelmet, az életet és az összetartás fontosságát, megspékelve tánccal és fülbemászó, időközben legendássá vált zeneszámokkal.

Talán sokan nem tudják, hogy a Hair musical formájában jóval a film előtt, 1967. október 17-én debütált, de akkor még a Broadway-n kívül. James Rado és Gerome Ragni szerzőn kívül nagy szerepe volt a darab szélesebb körű megismertetésében Joseph Papp, valamint Michael Butler producernek (akik közül utóbbi háborúellenes politikusi karriert dédelgetett, amihez a darabot szemrebbenés nélkül fel is használta). Ennek köszönhetően előbb 1967. december 22-én egy Cheetah nevű népszerű diszkó, majd 1968. április 29-én a Broadway is megnyitotta kapuit a darab előtt. Érdekesség, hogy az alkotópáros Bukowski és Berger karakterét saját magukról, míg a többi szereplőt hippi barátaikról mintázták. Az akkori szereposztásban a később világsztárrá vált Diane Keaton alakította Sheilát. A darab zenéje a már akkor Grammy-díjas Galt McDermothoz köthető. Az eredeti alkotók teljesen elhatárolódtak a Miloš Forman-féle filmtől, mivel az ő korábbi koncepciójukban a főszereplők élete és sorsuk alakulása lényegesen eltér a filmben látottaktól (Sheila egyetemista, Claude száll fel a repülőre, szerelmi három, illetve négyszög alakul ki a szereplők között, amiben George és Claude is csókot vált egymással), ráadásul legalább tíz zeneszámmal meg is rövidítette Forman a produktumot. Miloš Forman jól tudta, hogy az a fajta kissé lapos történet a telezsúfolt zenei betétekkel nem állná meg a helyét a filmvásznon, így változtatásokra volt szükség (hála az égnek). Noha Oscar-díjat nem nyert a film, azért kapott David di Donatello-díjat a legjobb rendező és a legjobb filmzene kategóriában, valamint jelöléseket a César-díj legjobb külföldi film, a Golden Globe legjobb film és legjobb férfi főszereplő (Treat Williams) kategóriájában.

A filmben elhangzó dalok:

Aquarius; Sodomy; Donna; Hashish; Colored Spade; Manchester, England; I’m Black/Ain’t Got No; Party Music; Air; I Got Life; Hair; L.B.J. ; Electric Blues/Old Fashioned Melody; Hare Krishna; Where Do I Go? ; Black Boys; White Boys; Walking In Space; Easy To Be Hard; Three-Five-Zero-Zero; Good Morning Starshine; Somebody To Love; Don’t Put It Down; The Flesh Failures/Let the Sunshine In

A film idén márciusban ünnepelte 39. születésnapját, míg a darab idén októberben tapossa majd az 51. évét. Egy biztos, Miloš Forman mellett nem csak Treat Williams, Beverly D’Angelo, John Savage, Annie Golden, Don Dacus, Dorsey Wright írta be magát a filmtörténelembe, de a filmben elhangzó dalok is (Patricia Berdún, Cheryl Barnes vagy épp Melba Moore énekesnőknek köszönhetően, akik nem csak játszanak, de énekelnek is a filmben).

(A prágai tanács 2018. május 15-i ülésén úgy döntött, hogy az óvárosban álló Intercontinental szálloda előtti teret Miloš Formanról nevezik el, így tisztelegve a legendás rendező emléke előtt.)

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás