1994-ben elvesztettük Kurt Cobaint, de gazdagabbak lettünk egy új Nintendo franchise-zal, a Mario vs. Donkey Konggal!

Bár a címben akkoriban még csupán Majom Uram neve szerepelt, így nagyjából öt játékkal lehet jó eséllyel összekeverni, ez a GameBoy-klasszikus még ma is elképesztő játékélményt nyújt, de kötelező darab a tíz évvel későbbi GameBoy Advance-kiadvány is, mely valódi lavinát indított el, ötvözve a SMB platformeres jellegét az egyképernyős óralepörgetős puzzle-játékokkal. 

Sőt, a GBA-verziót beharangozó 2002-es E3-on a rajongóknak lehetőségük nyílt saját pálya tervezésére Gamecube-on, melyet a GBA link kábel segítségével küldhettek át a handheldekre. Ez azért több mint menő húzásnak számított. A DS-re fejlesztett March of the Minis sorozat pedig újabb csavart hozott az érintőképernyő kihasználásával, és immár kizárólag a felhúzható játékok terelgetésére fókuszál, kissé háttérbe szorítva a kezdeti aktív platformeres megközelítést. A 3DS-re és Wii U-ra érkező folytatás ezen az ösvényen halad tovább.

Adott pályán elhelyezett felhúzható játékbabát kell kvázi a Lemmings mintájára eljuttatni a kijárathoz hűséges stylusunk segedelmével, miközben buzgón építjük s bontjuk a hidakat-falakat, gyűjtjük az aranytallért és igyekszünk kiklopfolni a felbukkanó ellenfeleket. Újításként elmondható, hogy ezúttal nem csupán Mario-babák állnak rendelkezésünkre, de a többi szereplő funkciója nagyjából kimerül abban, hogy adott esetben saját kijáratokhoz kell eljuttatnunk őket. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy maradt bennem hiányérzet az újítás kihasználtságát illetően.

A világokban előrehaladva újabb trükkös elemekkel gazdagodik a játék arzenálja, és viszonylag hamar eljutunk a basic hídrakástól a tökéletes időzítést igénylő feladatokig. Lesz itt klasszik csőbemászás, ugrórugó, mozgólépcső és minden, ami egy felhúzós játék csudálatos életében előfordulhat. Teljesítményünket – attól függően, hogy mialatt mindenkit célba juttattunk, miféle kincseket harácsoltunk össze, valamint ehhez mennyi időre volt szükségünk – a játék bronz, ezüst és arany kupával díjazza. A pályák puzzle vonalon természetesen egyre nehezednek, a kaland vége felé már az ezüst is szépen csillog, de a bronz is büszkeséggel tölti el az egyszeri halandót.

Zeneileg-grafikában a megszokott csúcsminőséget kapjuk. 1983 óta az az érzésem, hogy a Mario- és a Donkey Kong-játékok a maximumot hozzák ki bármilyen konzolból, amin megjelennek. Aki még sosem kapta magát azon, hogy alfában Mario dallamot mümmög, az valószínűleg füllent. A Tipping Stars fedőnév pedig azt takarja, hogy immáron szabadon építhetünk pályákat magunknak vagy az internetnek, melyekért az arra tévedő elégedett játékos csillagokat adományozhat nekünk, ezzel is növelve a következő pályára fordítható költségvetést, hiszen Marióéknál egy marék cement sincs ingyen. Az arany Mario-robotember példának okáért egy laza ötezresért megy. Csillagban.

Mindent összevetve: míg a Mario vs. Donkey Kong: Tipping Stars azért nálam sarokkal leveri azt a bizonyos 1994-es és 2004-es megjelenések által felrakott magas lécet, óriási pozitívum, hogy a pályaszerkesztés szerelmeseinek örök élményt nyújt, valamint a fan made pályák erős közösségépítő ereje is vitathatatlan. Az újrajátszás puzzle- és SMB-szektásoknál garantált, a többi pár embernél talán nem, de minden sokórás repülőút elengedhetetlen kelléke a játék. Kivéve a Wii U-s verziót, de csak mert azt nem tudjuk használni a repülőn.

Értékelés: 7/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás