A magyar illetőségű Zen Studios egy újabb flipperasztallal bővítette a repertoárt, amely ezúttal a Marvel univerzumának Civil War elnevezésű tematikáját öleli fel.

A Civil War története számomra kicsit abszurd és érdektelen, de legalábbis nagyon amerikai – ennek ellenére nagyon is hihető, hiszen a politika mindenhová beférkőzik, és ez alól a szuperhősök sem lehetnek kivételek. A történet szerint be akarják vezetni a szuperhősök regisztrálását, ami egyben azt is jelentené, hogy mindenkinek a valódi énjét is fel kell fednie a hatóságok előtt. Ahogy az szokott lenni, érvek bőven vannak pro és kontra, és pillanatok alatt kialakul két tábor, egy-egy szuperhőssel az élükön (Vasember és Amerika kapitány).

A legújabb flipperasztal a részletesen kidolgozott történeti szál mellett számos újdonságot is nyújt, és ezek közül az első, hogy még a játék megkezdése előtt választanunk kell, melyik oldal mellé sorakozunk fel. Bármelyik oldalt is választjuk, a feladatunk az lesz, hogy minél több szuperhőst magunk és az általunk támogatott ügy mellé állítsunk, valamint minél nagyobb népszerűségre tegyünk szert. Mielőtt valaki elgondolkozna, hogy most milyen politikai szimulátorjátékról van itt szó, hozzáteszem, mindehhez természetesen a megszokott flippergolyót és a szokásos játékelemeket, azaz például rámpákat, gombákat és különböző lyukakat kell majd felhasználnunk. Bár a legtöbb flipperasztalon valamilyen küldetést választunk, és ennek megfelelően, előre megadott útvonalat kötvetve kell adott részekre céloznunk, itt ez sokkal sűrűbben fog előfordulni, főként olyankor, amikor a két szuperhős egymásnak esik, és attól függően, hány szövetségesünk és ellenségünk van, könnyebb vagy nehezebb kombókat kell bevinnünk adott idő alatt.

Amikor éppen nem egy adott mód időzítője ketyeg, akkor sem tétlenkedhetünk, hiszen az események folyamatosan megtörténnek, amiről egy tévéképernyőn keresztül vizuális visszajelzést is kaphatunk, illetve a narrátor és alkalmanként egy tévériporter tudósít is ezekről. Ha nem vagyunk elég hatékonyak, ellenlábasunk pillanatok alatt nagyobb népszerűségre és több követőre tesz szert, mint mi, így az összecsapások során is egyre nehezebb lesz a dolgunk. Éppen ezért a játékos állandóan stressz hatása alatt van, így pedig sokkal könnyebb hibázni is. És ez utóbbit nem tolerálja túl jól a flipperasztal játékmechanikája, ugyanis a megcélozható játékelemek pont úgy lettek elhelyezve, hogy rengetegszer csak egy hajszálon múlik, hogy meg tudjuk-e menteni a flippergolyót az alsó két karral. Éppen ezért a sikeres játékhoz nem csupán a flipperasztal minél alaposabb ismerete, de jó reflexek, időzítés és rutin is szükséges.

Ennek következtében elmondhatjuk, hogy a Civil War nem a kezdő játékosoknak, hanem inkább az öreg rókáknak készült, akik tudják értékelni például azt, hogy ha feltartva tartjuk a flipperkart az érintett oldalon, akkor a rámpán érkező golyó nem ahhoz a karhoz, hanem a másik oldalra érkezik (óriási piros pont annak, aki ezt kitalálta!), vagy azt, hogy az egész játék egy minijátékkal, a Stamford Incident multiball kihívásával kezdődik, ahol igyekezhetünk minél többször megdönteni a saját csúcsunkat, de ezt természetesen át is ugorhatjuk, ha nincs kedvünk hozzá.

A grafikai rész a megszokott színvonalat hozza, azaz egyszerűen gyönyörű, és szerencsére az asztal is csak ritkán lassul be a sok effektus miatt. A zenék állítólag nagyon jók, annyira, hogy a zenei anyagot külön ki is adták letölthető formátumban – nekem azonban idegesítő és zavaró volt csak, és azt vettem észre, hogy ha levettem a hangokat, sokkal jobb eredményt érek el. A szinkronhangok viszont nagyon jól sikerültek, és óriási mértékben hozzájárulnak a megteremtett hangulathoz.

És most akkor eljutottam arra a pontra, amikor értékelnem kellene a Civil Wart, és bizony, nagyon nehéz helyzetben vagyok. Egyrészt egész mostanáig sokszor azért reklamáltunk, hogy az egyes flipperasztalok mennyire könnyűek, és egy idő után nincs bennük kihívás. Ennek vége, hiszen a Civil War nem csupán a küldetéseivel, de az asztal felépítésének köszönhetően is megnehezíti a dolgunkat, és sokszor a középről visszakapott golyók anélkül csúsznak át az alsó két flipperkaron, hogy esélyünk lenne megmenteni őket. Ennek ellenére viszont valami mégsem stimmel. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy a kihívások azt váltották volna ki belőlem, hogy még több pontszámot érjek el, inkább azt, hogy egyre kevesebbszer éreztem kedvet ahhoz, hogy újabb és újabb játékot indítsak. A flipperasztal ugyanis lépten-nyomon kudarcélményekkel szembesíti a játékost, és ha nem úgy játszik az asztalon, ahogy a készítők kigondolták, folyamatosan azzal kell szembesülnie a bal oldali kijelzőre pillantva, hogy ellenlábasa sokkal népszerűbb, a jobb oldalon pedig látja, hogy éppen kik álltak át a másik oldalra. Mivel megadott utat kell bejárnunk ahhoz, hogy ezen változtassunk, így nagy a kísértés, hogy magasról tegyünk az egészre, és egyszerűen csak egymás után lődözzük a két oldalon a fő rámpákat, egymás után bezsebelve a kombókat és “farmolva” a pontokat. Bár a történet és a hangulat jó, egy idő után kiveszik az élvezet a játékból, és ennek elsődleges oka (a fizikai nehezítések után), hogy én nem úgy szerettem volna játszani, ahogy azt megtervezték, és a két rámpát leszámítva semmi sem állt kézre.

Lehet, hogy bennem van a hiba, hiszen elolvastam mások véleményét, akik az egekig dicsérték a Civil Wart, ennek ellenére belőlem nem tudta ezt az eufóriát kiváltani. Egyrészt a folyamatos stresszelés engem zavart, ahogy a számos alkalommal vörös színbe burkolózó pálya is legalább ennyire kizökkenti az embert a játékmenetből, másrészt nem szólított meg sem a történet, sem a játékmódok feladatai. Ettől még nem szeretném elvitatni az asztal számos erényét (a történet, a grafika, a két választható oldal, a nehézség, a szinkronhangok), de abban biztos vagyok, hogy nem ez lesz az, amelyiket újra és újra előveszem, hogy megdöntsem a saját rekordjaimat.

Értékelés: 7/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás