Oldal kiválasztása

Medal of Honor: Warfighter – Játékteszt

Medal of Honor: Warfighter – Játékteszt
10 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Ismét csatázni hív a háborús FPS játékok egyik veteránja. Sajnos azonban minden háborúnak van áldozata, és gyakran azok esnek el, akiket a legjobban szeretünk.

A Medal of Honor játékcímet nagyon sokan a minőségi és megbízható háborús játékokkal hozták összefüggésbe a múltban. Az 1999-ben indult sorozat minden kétséget kizáróan iránymutató volt a maga idejében, mondhatnánk bátran, hogy a második világháborús FPS divathullám egyik megteremtője, ahogyan azonban a legtöbb akkor indult franchise, úgy lassan a Medal of Honor is belesüllyedt az ötlettelenség mocsarába. Habár sokak szerint az utolsó teljes epizódnak tekintett Airborne még hozta az elvárható minőséget, a megjelenését követően mind a rajongók, mind a készítők érezték, hogy új szelek fújnak már az iparban és a második világháborúra a viszonylag alacsony létszámú keménymag kivételével már senki sem kíváncsi. Az Electronic Arts érezhetően már akkor irigy pillantásokat vetett az Activisionre, hiszen ők könnyedén kivitelezték azt, ami nekik nem ment, avagy az új trendekhez igazították a sorozatot és a modern hadviselést helyezték a középpontba. Az Electronic Arts joggal gondolta azt, hogy ez a művelet nekik is sikerülhet, éppenséggel csak azzal nem számoltak, hogy míg korábban ők írták az íratlan szabályokat, addig ezúttal már a Call of Duty név diktálta a törvényeket, nekik pedig úgy kellett – volna – igazodniuk hozzá, hogy képesek legyenek kitűnni az Infinity Ward és a Treyarch sorozatának árnyékából. A 2010-es visszatérő Medal of Honor epizódnak ezt még nem igazán sikerült megtennie, így a rajongók arra számítottak, hogy majd a folytatásnak tekinthető Warfighter sikerrel jár.

 

Hogy máris lelőjük játéktesztünk konklúzióját, sajnos a Danger Close fejlesztőcsapatának nem sikerült az a bizonyos lehetetlen, de nem is lett olyannyira rossz a végeredmény, mint azt a külföldi sajtó krémje állította. Hogy jobban megértsétek mindezt, lássuk egy kicsit alaposabban a végeredményt. Kezdjük először az egyjátékos kampánnyal, amivel legnagyobb sajnálatomra nem igazán tudtak kitűnni a készítők, úgyszólván hozták a kötelező kliséket, az elvárható minőséget és a rutint, de egyetlen momentum vagy jelenet sem sugallta teljes magabiztossággal azt, hogy legalább megpróbáltak volna egy kis színt vagy önálló gondolatokat csempészni az 5-6 órás játékidőbe. Mert bármennyire is szerettük volna, a kampány még csak meg sem közelítette a 8 órás lélektani határt, átvezetőkkel és kimért tempóval is végezni lehet vele maximum hat óra alatt, ami az átlagos megvalósítás ellenére is rendkívül kevés. Habár a bejelentés idején nagy ígéretekkel szolgált a Danger Close és az Electronic Arts, a világ különböző tájairól érkező speciális alakulatokról és óriási fegyverarzenálról is szóltak a hírek, ez sajnos mégsem lett annyira domináns tényező, mint elvárható lett volna. Sőt, a történetre sem gyakorolt komolyabb hatást, így ismét a Tier 1 alakulatával, néhány az első részből jól ismert szereplő oldalán, többnyire az arabok ellen fogunk értelmetlen harcot folytatni, természetesen a terrorizmusellenesség jegyében. Ugyan a fejlesztők rengeteg helyszínre küldenek minket a 12 hosszabb és rövidebb küldetés alatt, de ennek ellenére is túl sablonos és átlagos a sztori, szokásosan se eleje, se vége nincs neki, így hiába tartották fontosnak, hogy megismerkedjünk hőseink háttérsztorijával is – felesleges időhúzás –, a kampány ezen a téren ugyanolyan jellemtelen, mint a 2010-es előd volt.

 

Hogy mi a helyzet a játékmenet tekintetében? Szerencsére ebből a nézőpontból egy kicsit már jobb az összkép, hiszen bár nincs annyi emlékezetes pillanata, mint például a Modern Warfare 2-nek volt annak idején, de a Frostbite 2.0 grafikus motor teljesítménye és néhány momentum azért biztosan kellemesen sejlik majd fel évek múltán is. A háborús FPS-ek műfajába a mechanizmus terén sok újdonságot nem hoz a Medal of Honor: Warfighter, sőt, elpuffogtat néhány igazán átlagos jelenetet is – harc egy hajón, helikopteres összecsapás, csendes likvidálásokra kiélezett küldetés –, de azért akadtak megdöbbentő, már-már stílusidegen jelenetek is. Ilyen volt például az autós üldözés lehetősége, amire szám szerint két teljes küldetést is építettek a készítők, és minden bizonnyal elég sok rajongónál kiveri majd a biztosítékot, mert bár intenzív lett a végeredmény, a többi akció-orientált, lövöldözésre kiélezett pálya után igencsak kilóg a sorból. Természetesen a Warfighter is tele lesz az úgynevezett előre szkriptelt jelenetekkel és összességében szabadságunk is annyi lesz, mint egy kalitkába zárt énekesmadárnak, de ennél sokkal rosszabb, hogy a Danger Close ezúttal sem tudott mit kezdeni a mesterséges intelligenciával, amit még a Call of Duty-sorozat – szintén nem túl kiemelkedő – szisztémája is maga mögé utasít. Kifejezetten unalmasnak és elcsépeltnek tűntek ugyanakkor a sablonos küldetések, de főleg bizonyos részek, így például a távirányítós robotok irányítása, vagy éppen a kissé eltúlzott „Breach and Clear” lehetőség – tulajdonképpen ajtók berúgását és az ellenfelek lassított likvidálását jelenti –, ami szinte minden pályán legalább három alkalommal előfordult.

 

Habár a fentiek alapján úgy tűnhet, hogy a játék kampánya bőven a középszerűségbe veszik, ez a kijelentés mégsem állja meg teljesen a helyét, hiszen a DICE által megálmodott Frostbite 2.0 grafikus motorral legalább látványosan tárulnak elénk még a legklisésebb jelenetek is. Véleményem szerint a Battlefield 3-ban – a hivatalos állásponttal, a statisztikákkal, valamint a számokkal ellentétben – sokkal alaposabban sikerült kihasználni az engine által nyújtott lehetőségeket. A félreértések elkerülése végett, természetesen a Warfighter is zseniálisan néz ki, különösen hangulatosak és látványosak voltak az effektek és az éjszakai, valamint az esős pályák, de számomra túl sterilnek tűnt a megvalósítás, a pályák kialakításáról pedig nem is beszélve. Míg ugyanis a Battlefield 3-ban valóban elhittem, hogy egy csatatéren állok, egy éppen ostromlott városban, addig a legújabb Medal of Honor esetében leginkább semleges érzéseim voltak, amolyan „ezt én már láttam valahol” gondolatokkal párosulva. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy a rombolhatóság tekintetében a Warfighter jócskán alulmarad a harmadik Battlefieldhez képest – nem is értem hogyan –, de a különbség főként a többjátékos mód tekintetében szembetűnő, ami alighanem nagyobb csalódás lett, mint az egyjátékos mód. A háborús FPS játékok ugyanis általában azzal tűnnek ki a sorból, hogy a rövid kampányt – ami esetünkben inkább extra rövid – egy tartalmas és kiadós multiplayerrel egyensúlyozzák, a Danger Close fejlesztői valamiért azonban ezzel kapcsolatban is kudarcot vallottak, de sokkal inkább képtelenek voltak annyi új ötlettel színesíteni az opciót, hogy az megmásítsa véleményünket.

 

A teljesen általános és átlagos játékmódok jelenléte ugyanis még megbocsájtható lett volna, hiszen ezen a téren valóban nehéz a reformáció, de a megvalósítást és a végkimenetelt tekintve rengeteg új ötletet vártunk, pláne egy ilyen rövid és eseménytelen kampány után. Érdekes újdonság, hogy karakterünk esetében beállíthatjuk a nemzeti hovatartozást, amit az egyjátékos kampány kezdetén is meg kell tennünk, de míg ott csak egy korrekt húzás volt a készítők részéről, addig itt megkülönböztető értéke is lesz. Furcsa újításnak tekinthetjük, hogy a capture the flag játékmódban nem éledünk újjá, illetőleg, hogy a játékosokat a matchmaking általában kétfős csapatokra osztja – ez az úgynevezett buddy system –, ami azon túl, hogy jobban megosztja a sereget, semmiféle különösebb extrát nem ad hozzá a játékélményhez. Természetesen lehetne dobálózni olyan szavakkal, hogy pszichológiai hatás és egyebek, de ez a valódi csatatereken, valódi harcok esetében érne valamit, virtuálisan ugyanis egészen másként állunk a csapatmunkához, akárcsak a gyilkoláshoz. Ha összevetem a többjátékos módot a Battlefield vagy a Call of Duty sorozatokkal, akkor a végeredmény bőven alulmarad az általuk kijelölt színvonaltól, ez pedig sajnos nagy általánosságban igaz a teljes végeredményre is. Nem tűnteti fel továbbá túl jó színben a játékot – és a fejlesztőket – az sem, hogy a megjelenéskor azonnal egy javítást kellett telepítenünk az alkotáshoz, ám a multiplayer még ezt követően is hemzsegett a hibáktól.

 

Habár a cikk elég negatív hangvételűre sikeredett, összességében mégsem lett túl rossz a Medal of Honor: Warfighter, teljes egészében szerethető a kampánya és a többjátékos módja is, de mégsem lehetünk vele maradéktalanul elégedettek, mert ennél lényegesen többet vártunk a kurrens sorozatokhoz, de főleg a valódi konkurenciát képviselő Call of Duty-hoz képest. A legújabb Medal of Honor legnagyobb problémája az, hogy egy rutinmunkának tekinthető, egy vizsgafeladatnak, aminek megvannak a maga hibái és hiányosságai, de legnagyobb problémája az, hogy csak megpróbálja lemásolni az etalonokat, a mestereket. A másolásból pedig ugyan nagyon jól meg lehet élni, de sosem lehet olyat alkotni, amit majd később mások is példaként vehetnek elő, holott mind a Battlefield, mind a Call of Duty legutóbbi epizódját ilyennek tekinthetjük. Ha valaki egy háborús FPS-t keres, biztosan szeretni fogja a Warfightert, amennyiben viszont valaki egy jó háborús FPS-sel akar játszani, akkor biztosan csalódni fog benne. Ennél sokkal többre van szüksége a sorozatnak ahhoz, hogy ismét a régi fényében tündököljön!

Értékelés: 6,5/10

Translate »