Aki azt hitte, hogy a Dungeon Master, az Eye of the Beholder vagy az Ultima Underworld után már sosem lesznek olyanok az akció-szerepjátékok, mint régen, az biztosan nem ismeri még a Legend of Grimrockkot

Nagyon sok játékos él abban a tévhitben, hogy a manapság megjelenő akció-szerepjátékok egy fiatal stílust képviselnek, hiszen volt egy időszak – nem is olyan régen –, amikor ínséges idők jártak a harcokra kiélezett RPG-k rajongóira. A műfaj története ugyanis egészen a nyolcvanas évekig visszavezethető, magyarán egy legalább negyed évszázados stílusról beszélünk, amelynek egyik első, de mindenképpen meghatározó szereplőjeként szokták emlegetni a Dungeon Mastert. Az 1987-ben megjelent akció-szerepjáték első ízben Atari ST-re látott napvilágot, de később természetesen megjárta az Amigákat és a PC-ket is, így szerezve magának óriási, mind a mai napig fanatikus rajongótábort. A Dungeon Master olyan kiemelkedő címeket tudott megihletni, mint például a kilencvenes évek elején megjelent Eye of the Beholder, vagy a kicsit későbbi Ultima Underworld. Mindhárom cím, de leginkább a Dungeon Master egy olyan jellegzetes játékmenetet varázsolt képernyőinkre, amilyenre sem azelőtt, sem azóta nem nagyon volt példa, így érthető, hogy az akkori szerepjátékosok mind a mai napig kénytelenek a stílus megteremtőjét elővarázsolni a fiók mélyéről, ha egy kis kalandra vágynak.

 

Ezeken a bánatos rajongókon esett meg a szíve az alig egy évvel ezelőtt Alan Wake és Max Payne fejlesztőkből verbuválódott Almost Human stúdiónak is, akik első projektjükként már tavaly bejelentették a Legend of Grimrockkot. Mivel a készítők sosem titkolták igazán, hogy alkotásukkal a legendás Dungeon Master szellemiségét kívánják feltámasztani, ezért mi sem természetesebb annál, minthogy a játékban már az első pillanatokat követően elkapja az embert a nosztalgikus hangulat. Már a karaktergenerálás alatt – négyfős csapatunk minden tagját mi alkothatjuk meg – átfutottak az agyamon a sok-sok évvel, mondhatni évtizeddel korábbi emlékek, de igazán csak akkor szöktek könnyek a szemembe, amikor először megkaptam az irányítást a négyfős társaság felett. Idejét sem tudom már ugyanis annak, hogy mikor irányíthattam utoljára úgy egy FPS nézetű videojátékot, hogy csak a billentyűkre hagyatkoztam, hiszen a Legend of Grimrock elsődleges érdekessége ez lesz, a klasszikus irányítási rendszer, ami alapján azonnal eszembe jutottak a boldog, Wolfenstein 3D-vel eltöltött idők, amikor virtuális négyzetenként haladhattunk előre a pályákon, amelyek leginkább egy útvesztőre emlékeztettek.

 

Az Almost Human játékában ugyanez lesz a helyzet, csapatunkat egy emberként irányítva – a többieket valamiért sosem látjuk – kell kiutat találnunk magunknak egy rejtélyekkel, fejtörőkkel és fantázia szülte ellenfelekkel gazdagon megpakolt labirintusból. Hogy hőseink miképpen kerültek egy végeláthatatlan útvesztőbe? Nos, a legenda szerint a Grimrock dungeon egy olyan komplexum, ahová azokat a bűnözőket zárják, akik súlyos büntetést érdemelnek tetteikért, ám közvetlen halálbüntetés helyett inkább bedobják őket a nagybetűs labirintusba, hogy lelkük ott találhasson örök menedéket. Az építményből egyelőre még senki sem jutott ki élve, ami természetesen egyáltalán nem véletlen, de négy hősünk most megpróbálja a lehetetlent, hogy a mi segítségünkkel kiutat találjanak a kísértetiesen egyforma járatokból, megküzdjenek az egyre csak erősödő ellenfelekkel, illetve a legjobb tudásuk szerint időben felfedezzék, majd kikerüljék a csapdákat, amelyeknél nagyon sokszor könnyebb és nehezebb fejtörők jelentik a továbbjutás kulcsát.

 

A Legend of Grimrock esetében ugyanakkor nem csak a mai játékosok jelentős hányadának szokatlan irányítás, hanem a teljes játékmenet is egy az egyben a legendás Dungeon Mastert fogja eszünkbe juttatni. Ez leginkább talán a harcrendszerre igaz, illetve a szerepjátékos elemekre. A harcok esetében ugyanis jó előre elrendezhetünk majd mindent, így eldönthetjük, hogy a csapatból ki legyen az a két ember, aki a frontvonalban fog küzdeni és kik maradjanak inkább hátul, de fegyverekkel, pajzsokkal és egyebekkel is szolgálhatunk hőseink számára, amennyiben már magasabb szinteken bolyongunk. Maga a szisztéma egyébiránt egy roppant egyszerű elvet használ, a harcok ugyanis – ez volt a legendás Dungeon Master egyik legnagyobb újítása – nem körökre osztottan, hanem valós időben zajlanak, méghozzá úgy, hogy odalépünk az adott szörnyeteg elé, majd elkezdünk lázasan kattintgatni a karakterek kezében megtalálható fegyverekre, ha támadni, és pajzsokra, ha védekezni szeretnénk. A csaták emiatt a rendszer miatt hamar unalmassá válhatnak ugyan, hiszen taktikázásra szinte egyáltalán nem lesz lehetőségünk, kivéve egyetlen,  immáron negyed évszázada jól működő trükköt, aminek elsajátítása kötelező lesz a Legend of Grimrock esetében is. A nagyobb ellenfelek ugyanis szerencsétlen esetben akár már néhány csapással a túlvilágra segíthetik teljes csapatunkat, ellenben nekünk legalább tíz percig ütlegelnünk kell őket, ameddig atomjaira nem robbannak szét. Éppen emiatt a komolyabb ellenfeleknél egyáltalán nem járható út, hogy lázasan támadni kezdjük őket, inkább meg kell tanulnunk ütemesen, tulajdonképpen körbetáncolni őket és csak akkor támadni rájuk, amikor nekünk háttal vagy oldalazva állnak, ebben az esetben ugyanis megmenekülünk az ellentámadás veszélyeitől. A harcok alatt egyébiránt bármit felhasználhatunk, ami a kezünk ügyébe akad, de karaktereinket öltöztethetjük is kedvünk szerint, sőt, természetesen egy fejlődési rendszer is helyet kapott a játékban.

 

Utóbbival kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy a Legend of Grimrock talán egyetlen olyan pontja, amelyet teljes egészében a saját ötleteik segítségével valósítottak meg az illetékesek, így az új fejlődési szisztéma sokkal inkább emlékeztetett az első Neverwinter Nights-ban látottakra, semmint a Dungeon Masterre. Ez nyilván nem jelent nagy problémát, hiszen esetünkben a játékmenet és a régies hangulat lesznek azok a momentumok, amelyek elviszik a hátukon a végeredményt. Tény, hogy a mai játékosok nagy többsége érthetetlenül fog nézni az Almost Human alkotására, hiszen évtizedek óta nem láthattunk ilyet, azonban aki annak idején heteket, sőt akár hónapokat töltött a fentebb már nagyon sokat emlegetett szellemi előddel, azt rögtön magába fogja szippantani a koncepció. Még azt is könnyedén el tudom képzelni, hogy egyik másik szerepjátékos előveszi a régi, megporosodott kockás füzeteit és a Legend of Grimrock hatására ismét térképeket fog rajzolgatni – annak idején sokan csináltuk így –, hiszen bár a játék segít annyiban, hogy virtuális formában folyamatosan jelöli merre járunk és jártunk már,  a klasszikus stílus mégis megköveteli a papír és a ceruza használatát is.

 

Ami viszont nagy szívfájdalmam volt a játék esetében, hogy habár 2012-t írunk a naptár szerint, nem igazán passzolt a dátumhoz a Grimrock legtöbb – klasszikus játékmenethez mérten is alapkövetelmények számító – jellemzője. Így például a történet szinte csak a bevezetés, valamint a befejezés esetében nevezhető meghatározó szereplőnek, míg a küllem olyannyira maradira sikeredett, hogy akár az ezredforduló környékén is készülhetett volna. Az effektek rosszak, a karakterek modelljei csúnyák, a labirintus pedig hosszú távon rendkívül unalmassá és nyomasztóvá válik, de a kezelőfelület pőresége mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Hiányoztak továbbá az összetett animációk is, az ellenfelek többsége így szinte csak eltűnik – vagy inkább szétrobban –, ha sikerül felülkerekednünk rajtuk. Nagyon tetszett ugyanakkor, hogy a fejlesztők nem akartak egy újabb, az ismert elemekből építkező fantáziavilágot megalkotni a Legend of Grimrock segítségével, így összefuthatunk majd igazán egyedinek tekinthető ellenfelekkel is, amelyekkel – főleg a magasabb szinteken – igencsak izgalmas lesz minden egyes találkozó. A labirintusban bóklászva ugyanis gyakran már több fordulóval előbb meghalljuk, ha valami vagy valaki mozgolódik a sarkon túl, ez pedig – az általában nehezen legyűrhető ellenfelek miatt – az ismerős bizsergéssel fogja eltölteni a régimódi játékosokat. Az alkotással kapcsolatban mindemellett fontosnak tartom kiemelni, hogy olyan nagyszerű zenéket írtak hozzá az illetékesek, hogy már csak azok miatt is érdemes megismerkedni a játékkal. Éppen ezért nem értettem túlzottan, hogy a legtöbb hangeffekt miért sikerült olyan silányra, de ez a kijelentésem ezek után már egyértelműen nem több mint egyszerű szőrszálhasogatás.

 

A Legend of Grimrockkot ugyanis csak és kizárólag egyben lehet szemlélni, részleteire bontva ugyanis el lehet veszni az apró hiányosságokban, amelyeknek többsége ugyanakkor biztosan csak a fiatalabb játékosokban fogalmazódik meg. Az Almost Human által készített alkotás ugyanis elejétől a végéig – nagyjából 15-20 órás a kampány – egy olyan, elsősorban a régi időket idéző akció-szerepjáték lett, ami szó szerint könnyeket fog csalni mindazoknak a szemébe, akik ismerték a Dungeon Mastert, illetve a hozzá hasonló videojátékokat. Nem egy forradalmi mű a Legend of Grimrock, sőt, egyértelműen nem is azért készült el, hogy megreformálja a műfajt, egyszerűen csak szeretett volna ismét örömet szerezni a klasszikus akció-szerepjátékok szerelmeseinek. Ezt a célkitűzést pedig a játék tökéletesen teljesítette!

 

Értékelés: 8,5/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás