Oldal kiválasztása

Rayman Origins – Játékteszt

Rayman Origins – Játékteszt
12 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

A UbiSoft némi bizonytalankodás és csúsztatás után végül úgy döntött, hogy egészében önálló címként jelenteti meg az 1995-ös klasszikus újragondolását. Ami pedig még örvendetesebb, hogy a konzolok után Rayman elérkezett PC-re is, hogy megmutassa, igenis van még létjogosultsága az egyszerűbb, könnyedebb műfajoknak is.

A kis karok és lábak nélküli karakter története egészen a ’90-es évek közepéig nyúlik vissza. A figura és az őt körülvevő világ Michel Ancel fejéből pattant ki, még 1995-ben. A játék rövid időn belül jelentős rajongótáborra tett szert, és ennek egyenes következményeként 1999-ben és 2003-ban meg is érkeztek a folytatások, az ezredforduló trendjének megfelelően természetesen már 3D-ben, viszont a harmadik alkalommal valamiért már nem sikerült megismételni az első két rész sikerét. A világ veszített a varázsából, a játékmenet pedig erősen kiszámíthatóvá vált, így a több platformra szánt folytatások már elmaradtak, helyettük pedig megjelent pár spinoff, amelyekben golfozhattunk, vagy éppen fejtörőket oldhattunk meg, illetve beindult egy új sorozat, a Raving Rabbids, de ott is egyértelműen a nyulak állnak a középpontban. Az eredeti sorozat ezzel tulajdonképpen megszakadt, de legalább is tetszhalotti állapotba került.

 

Ennek a tarthatatlan helyzetnek vet véget jelen cikkünk tárgya, ami neve ellenére nem előzményeket mesél el, sokkal inkább a klasszikus modern köntösben való újragondolása, vagy divatos kifejezéssel élve rebootja. Az egészben pedig a legszebb, hogy a Rayman Origins megalkotásában Michel Ancel, az eredeti trilógia atyja, teljesen szabad kezet kapott, és ez a végeredményen teljes mértékben érezhető is.

 

A történettel sokat foglalkozni igazából nem érdemes, tekintve hogy ez a dolog egyáltalán nem a szövevényes cselekményről szól. Összességében arról van szó, hogy Rayman és barátai nagy nyugalomban múlatják az időt, viszont az ő zajaik nem hagyják nyugodni az alsó szomszédot, aki erre teljesen szokványos reakcióképp rászabadítja a világra az alvilág minden rettenetét. A mi dolgunk pedig természetesen a lesz, hogy mindent rendbe tegyünk.

 

A világ különálló szigetekre tagolódik, amelyek mind eltérő, egyedi környezettel bírnak, tehát változatosságból abszolút nincs hiány. Láthatunk sarkvidéket, dzsungelt, vizes pályákat, de még a felhők közé is ellátogathatunk, ráadásul egyes átvezető szekciók alkalmával óriásmoszkitókon lovagolva lavírozhatunk rosszakaróink hullámai között.

 

A játékmechanikát tekintve a Rayman Origins egyértelműen a műfaj gyökereihez nyúl vissza. Az eseményeket két dimenzióban követhetjük, így mozgásra összesen négy irányban nyílik lehetőségünk, s a játék a manapság annyira divatos fél-3D-s megoldásokat is kerüli, viszont ez nem jelenti azt, hogy látványban bármelyik kihívója mögött kellene kullognia, sőt! Ami a vizuális megvalósítást illeti, túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a Rayman Origins művészi megvalósítására még nem volt példa. Egyrészt a motor tökéletesen megfelel korunk elvárásainak, azaz 1080p-s felbontásban, stabil 60fps mellett gyönyörködhetünk a látványban, másrészt egy szokatlanul összetett és színes univerzumba nyerhetünk bepillantást, ahol egyetlen árva elnagyolt részlettel sem találkozunk. A készítők a legutolsó fűszálat is ugyanazzal a gonddal rajzolták meg, amivel a hősöket is életre keltették, és az így kapott komplex világ egyszerűen lenyűgöző. A dolog egyetlen hátulütője, hogy egyes részeken olyan mértéket ölt ez a látványorgia, hogy szabályosan nehéz a lényeges eseményekre összpontosítania a játékosnak, ugyanakkor a harmadik, esetleg negyedik nekifutásra már valószínűleg nem a háttérben folyó őrülettel leszünk elfoglalva.

 

Az egyes szakaszoknak való többszöri nekifutás egyébként nem szokatlan jelenség a Rayman Origins-ben, legalábbis akkor, ha maximalistaként a lehető legjobban szeretnénk teljesíteni a pályákon. Itt érdemes megemlíteni a pályatervezőket, akik valami zseniális munkát végeztek. Bár klasszikus platformerként igaz az is, hogy egyszerűen végigrohanhatunk bármelyik pályán, de ha egy kicsit figyelmesebben mászkálunk a pályákon, rengeteg ötletesen elrejtett szobát és begyűjthető extra pontot találhatunk, amelyek nem mellékesek az egyes részek végén lévő teljesítményértékelés szempontjából. Tehát, ha a lehető legtöbb pontot szeretnénk bezsebelni, és minden kis zugot be akarunk járni, akkor bizony jelentősen kitoljuk a pályákon töltött időt, és nagy valószínűséggel néhány résznek többször is neki fogunk futni. Ennek ellenére a játék egyszer sem túlzottan frusztráló, végig képes szórakoztatni. Ez a körítésen kívül nagyban köszönhető a sajátos checkpoint-rendszernek, ami szerint minden pálya több rövidebb szakaszra tagolódik, így egy szerencsétlen ugrás után csak az adott részt kell újra teljesítenünk, nem pedig az egész pályát.

 

A készítők a népmesékből ismert okos lány módjára oldották meg a napjainkban szinte állandó elvárásnak tekinthető karakterfejlődés, illetve power-upok problematikáját, ugyanis alapvetően ilyen nincs a játékban, de egy kicsit mégis. Lényegében arról van szó, hogy bár semmi xp-szerű extrát nem kapunk a begyűjtött pontjainkért, tehát szintlépés nincs, és a szokványos bónuszokat adó power-upok is hiányoznak, mozdulataink tárháza mégis folyamatosan bővül, ahogy haladunk sorban a pályákon. Szép sorjában megtanulunk támadni, rövid ideig repülni, sprintelni és így tovább, és így a későbbiekben visszatérhetünk a korábbi pályákra, hogy új képességeink használatával még jobb eredménnyel teljesítsük őket.

 

Ezen a ponton kell megemlíteni az irányítást, ami alapvetően rendben van, de PC-n egy picit sántít. Az elgondolás, hogy a játékos a lehető legkevesebb gomb segítségével legyen képes terelgetni a karaktereket, illetve, hogy ezek a legésszerűbb kiosztásban szerepeljenek, nagyon is üdvözlendő, de még így is előfordul, hogy egyes részeken több gombra volna szükségünk annál, ami egy hagyományos billentyűzet használatával egyszerre lenyomható. Ez persze nagyban a platform sajátossága is, de, ha rendelkezünk egy kontrollerrel, akkor számos kellemetlenségtől megkímélhetjük magunkat. Már csak az sem mellékes, hogy egy analóg karral sokkal pontosabb mozdulatokat lehet leírni, mint a két irány billentyűvel, így a precizitást igénylő részek sokkal könnyebbek egy kontrollerrel.

 

A plusz kontroller, illetve kontrollerek a többjátékos mód szempontjából sem mellékesek. A műfaj régi hagyományainak megfelelően online lehetőségeink ugyan nincsenek, viszont ezt ellensúlyozandó, kapunk kooperációra építő lokális többjátékos módot, amiben egyszerre akár négyen is nekivághatunk a kalandoknak, ráadásul úgy, hogy társaink a játék bármely pontján be-, illetve kiszállhatnak. Így az egy gépen játszott csapatos mókák igen szórakoztatóak, viszont láttunk már side-scrollert erős online támogatással (pl. Trine 2), aminek fényében azért ott lebeg a kérdőjel, hogy a Rayman készítői miért hagyták ki ezt a lehetőséget.

 

Összességében az irányítás apróbb kellemetlenségein és az online mód hiányán kívül nem nagyon van mit felróni a Rayman Origins-nek. A látvány gyönyörű és ötletes, a pályatervezés példaértékű és a hangok is nagyon passzolnak a játékhoz. Az irányítás a pillanatnyi hibák mellett is nagyon könnyen elsajátítható és gördülékeny, az összesen 60 pálya már önmagában egy egész kellemes játékidőt rejt magában, de az új képességeknek, és az újrajátszások alkalmával megjelenő stopperórának köszönhetően ezek szavatossági ideje még meg is nyúlik. Tehát a UbiSoft emberei bebizonyították, hogy még ma is lehet sok órán át szórakoztatni kicsiket és nagyokat egyaránt, ráadásul ezt hektoliterszám folyó fér, kiömlő belsőségek és 18-as besorolás nélkül.

 

Értékelés: 9/10

 

Shifty véleménye:
 
Az ősszel megjelent konzolos változat tesztelése ugyan kimaradt, idén azonban PC-re PS Vitára is megjelent már a Rayman Origins, amely premiert hamarosan egy Nintendo 3DS megjelenés is követni fog. Wolf mellett jómagam az Xbox 360-as és PS Vitás verzióval játszottam, s bár tartalmilag egyik se nyújt többet, mint a tesztelt PC-s kiadvány, a Wolf tesztjében hangsúlyozott irányítási probléma a két konzolon abszolút nem jelentkezik. A Vita esetében a UbiSoft nem bonyolította túl a dolgokat, így a két analóg kart és a gombokat bevetve tudjuk terelgetni hőseinket, miközben az érintőkijelzőt a képernyőn látottak ki-be zoomolására, Luminok gyűjtögetésére és az ellenfelek kiütésére tudjuk használni. A további alternatív irányítási lehetőségekből semmit sem használ fel az új Rayman, ami nem feltétlenül probléma, hiszen így minden azonnal kézre áll.
 
A Vitás verzió esetében fontos még megemlíteni, hogy itt is remekül teljesít a házon belül fejlesztett UbiArt Framework motor, ami a Sony zsebkütyüjén is magabiztosan hozza a stabil 60 FPS-t. Emellett kapunk gyűjtögethető relikviákat, több mint hatvan küldetést és haverokkal párban tolható, hangulatos és szórakoztató kihívásokat.
 
A Rayman Origins PS Vitás kiadványa nem csak a sorozat rajongói számára lehet kedves, de azoknak is, akik újdonsült Vita tulajként most ismerkednek egy kihalóban lévő zsánerrel, amelynek halhatatlan klasszikusa, több évnyi kényszerpihenő után, Főnix madárként támadt fel hamvaiból.
 
Translate »