Shaun White a havat betonra, snowboardját pedig gördeszkára cserélte, de sírva kiáltozunk, hogy bárcsak ezt soha ne tette meg volna.

Az Activision Tony Hawk-sorozata évek óta mélyponton fetreng, így nem is csoda, hogy a riválisok vérszemet kaptak, és lecsaptak a kínálkozó lehetőségekre. Az alkalmat kihasználva elsőként az Electronic Arts próbálkozott meg saját gördeszkás franchise felépítésével, ami szemvillanás alatt sikertörténetté avanzsált, ehhez kétség nem férhet, ugyanakkor a franciák sem szeretnének babérok nélkül maradni ezen a talajon. Beizzították hát aktuális multi-talentumukat, Shaun White-ot, aki most két esztendő után hódeszkáról kerekes falapra pattanva szórakoztatja az extrémsport szerelmeseit. A korábban megjelent Shaun White Snowboardingot a Shaun White Skateboarding követte a sorban, amely sajnos meglehetősen alulmúlta várakozásainkat, holott az általa vázolt koncepció igen érdekfeszítőnek és merészen újító szándékúnak bizonyult. A játék indítását követően a mai trendeknek megfelelve saját karaktert készített velünk a program előre eltárolt sablonok kiválogatásával, majd emberünkre illesztgetésével, ám egyelőre nyomát sem lelhetjük a sokszoros bajnoki éremmel büszkélkedő Shaunnak. Sem ő, sem pedig más extrémsport-híresség nem választható a játékban, erre pedig a történet ad azonnali magyarázatot, később pedig orvoslást a sokkoló tényekre. A kezünk által életre kelt szereplőt bármikor új gúnyába bugyolálhatjuk majd a játék során, nem gond tehát, ha elsőre nem sikerült ízlésednek megfelelőt gyúrni, gyökeresen megváltozhat a begyűjtött cuccok felhasználásával, amennyiben úgy akarod.
 
A Shaun White Skateboarding egy fiktív városban és alternatív időben játszódik, ahol kommunista rezsimeket megszégyenítő körülmények uralkodnak. A metropoliszban tilos a gördeszkázás, valamint minden ehhez kapcsolódó tevékenység, pedig a hely korábban egy valóságos paradicsom volt a kerekes préselt falapokon száguldozók számára. Az utcákat egyforma ruhába öltözött, melómániás mintapolgárok, amolyan tipikus „szürkeegerek” járják, mert a propaganda szerint a különcség csak bajt hozhat az emberek fejére. Légy átlagos, az a biztos, járj két lábon, messzebbre jutsz, és legfőképp ne gondolkodj, mert az bizony a vesztedet is okozhatja. Ilyen és ehhez hasonló demagóg elvek mentén vezetik polgáraikat a gyöpösödés bűzös pöcegödrébe a város mélyen tisztelt minisztériumi elvtársai. Shaun White, a sportág egyik kiválósága az egyeduralmi vezetés vasmarkú fogságában sínylődik, az ő kiszabadítása lesz egyik legfontosabb küldetésünk kalandjaink során. Szerencsére tégla is akad a megposhadt gyülekezetben, aki ily módon megkönnyítheti dolgunkat, információkkal ellátva a játékosokat. A kezdetben pár utcányira korlátozott tér hamar kitágul előttünk, New Harmony városának egyre újabb és újabb szegletei nyílnak meg, ahogy végrehajtjuk a ránk szabott feladatainkat. Végül egy egészen méretes szabadságfok kerül a birtokunkba, de ezt ki kell majdan érdemelnünk.
 
A játék egyik alapvető, újszerű összetevője, hogy a trükkjeink nyomán eldeformálódik New Harmony szürkés-kékes, katonás rendbe ösztönözött világa, így a végtelenül unalmas univerzum a véghezvitt figuráink mágikus lökéshullámaitól egy szemvillanás alatt színes, graffitikkel telepingált hellyé változik, vele együtt pedig polgárai ugyancsak felszabadulnak a minisztérium propagandájának butító hatású erkölcsi zárdája alól. Vannak, akik példamutatásunk nyomán azonnal deszkázni kezdenek, forradalmár módjára lehelünk életet a nagyváros demokráciával köszönőviszonyt sem ápoló mindennapjaiba. A mutatványaink által keltett lökéshullámokat stílszerűen Flow-nak keresztelték el kiagyalói, és legfeljebb három szintje érhető el, melyeket figurák kivitelezéseivel tölthetünk fel maximumra. Az első szint csak kis mértékben képes hatni a környezetre és a benne élőkre, a második és a harmadik szint azonban már meghatározó módon befolyásolja a város jövőjét, embereket és objektumokat szabadít fel az önkényuralom terhelő zárja alól. A sandbox stílus ellenére a küldetések egyesével, sorjában követik egymást, nem csúszunk szét a párhuzamos lehetőségek tengerében, mindig csak egy bizonyos feladatra összpontosíthatunk, hozzájuk pedig gyakorlatilag kézen fogva vezet el minden esetben a program. Tévelyegni, elkavarodni, netán elakadni lehetetlen, ezzel gondjai biztosan nem lesznek senkinek sem.
 
A küldetések sokszínűek, de lévén, hogy egy gördeszkás játékról van szó, mindent trükkökkel és figurákkal oldunk meg New Harmony-ban. Kiszabadítunk embereket, feloldunk zár alól a hatóságok által betiltott épületeket, lerombolunk propagandaadásoktól zengő utcai hangszórókat, és Jet Set Radio mintára minisztériumi reklámokat varázsolunk át saját célú falfirkákká. A Segától nyúlt ötlet sokat dob az összképen, csakúgy, mint a deszkásunk által transzformálható környezet, ugyanis itt, New Harmony-ban sok-sok dolog alakítható ízlésünknek, vagy aktuális céljainknak megfelelően. A meghosszabbítható, későbbiekben tetszőleges irányokba, de korlátozott hosszúságban növeszthető légi grind-vonalak, a szintén általunk vezethető dedikált (zöld színű) útszakaszok és vertek mind-mind jótékonyan járulnak hozzá környezetünk lényegi korcsosulásaihoz, így mindig friss, üde és változatos marad a város képe, nem csak színekben, de némileg felépítésében is. A trükkök kivitelezése mondhatni pofonegyszerű, hibázni szinte képtelenség benne, speciális figurák tárházait tanulhatjuk és vásárolhatjuk össze a játék folyamán. Kezdetben csak alap trükkökkel operálhatunk, de idővel bejönnek a bonyolultabb mutatványok, a transzferek, a manuálok és egyéb, hajmeresztő nehézségű produkciók, például flip-variánsok, vagy hand plantek, amelyek persze csak az életben bonyolultak, a Shaun White Skateboardingban megy minden, mint a karikacsapás. Az mondjuk vicces volt számomra, hogy az egyszerű grindok jóval kifizetődőbbek a Flow csíkok regenerálásakor, mint bármilyen más, nehezebb fokon megcsavart figura megvillantása, utóbbiak alig-alig növelik az lökéshullámok szintjeinek erejét, kész kín néha „összekönyörögni” őket. Sok esetben addig nem is haladhatunk tovább a küldetés végrehajtásában, amíg nem töltöttük fel a megfelelő szintre a Flow csíkokat, ilyenkor egyedüli opcióként marad a tömény trükközgetés New Harmony utcáin, terein, olykor még épületein is. A mutatványozás élvezeti foka magas, de hangsúlyozottan árkád jellegű, köze nincs a Skate-sorozatban megnyilvánuló, szimulációs mélységű riváliséhoz, ezzel a kihívás mértéke gyakorlatilag casual szintre mérséklődik. Oltári kemény feladatokkal nem találkoztam két-háromnapnyi játék után sem, ezért ennek fényében bárkinek merem ajánlani, tekintve, hogy van az illetőnek csöppnyi affinitása a téma iránt.
 
A Shaun White Skateboarding megítélésem szerint nem kimondottan nehéz, sőt nem is hosszú, viszont siralmasan ronda. A megütött grafikai szint enyhe túlzással előző generációs színvonalat képvisel, leszámítva a nagyfelbontást, ami esetünkben nem, hogy nem javít, de egyenesen még ront is így az összképen. Az élek fűrészfogaival esőerdőket lehetne könnyedén kaszabolni, a részletesség fogalmával pedig köszönőviszonyban sincsenek a felhasznált textúrák. A koronát a negatív külsőségek fejére a brutális frame rate-problémák teszik fel, az ilyen szintű lassulások már tényleg a játszhatóság rovására mennek. A játék eleve nem olyan dinamikus, mint azt én speciel elvártam volna, de, hogy ilyen sebességnél, pontosabban lassúságnál így berángasson valami, az megbocsáthatatlan. A fő küldetések mellett számos gyűjtögetnivaló is akad a játékban, a maximalisták ezek keresgetésével plusz órákat dobhatnak hozzá a történeti szál szavatosságához, ami saccra úgy 7 és 10 óra között mozoghat. A Skate Shopba mindig érdemes lesz betérni vásárlás céljából, ily módon bírva időszakos fejlődésekre karakterünket. A Shaun White-rajongók örömére annyit elárulhatunk spoiler nélkül is, hogy lesz módunk átvenni felette az irányítást, de ennek mikéntjére magatoknak kell rájönnötök, nem szeretnénk fejbe durrantani a lényegi poénokat, maradjon ez meglepetés.
 
Összességében a Shaun White nevével fémjelzett első gördeszkás játék nálam sajnos kritikán alulira vizsgázott, pedig tonnányi újítással kavarta fel a műfaj állóvizét, azok megvalósítása végül azonban nem mentette meg az átlagos jelzőtől. Vannak kimondottan szórakoztató pillanatai a játéknak, de ha már így jellemzünk valamit, régen elmaradt a kiváló minősítéstől. Egyedi hangulata van, elismerem, a transzformálható környezet nagy piros pontot érdemel, a játékhoz simuló zenék is többnyire bejöttek, de a grafika gyengesége, az esetenkénti idegesítő bénázásai, a technikai bakik és a túlzottan is casual-barát megközelítése nem teszik méltóvá, hogy kiemelten ajánlgassuk a kifinomultabb igényű vásárlók figyelmébe. Ha még nem láttál szánalmasan nyomorult animációt, akkor csak nézd meg a főszereplő futását, deszkával a kezében, sírógörcs fog kerülgetni, előre lefogadjuk. A Jet Set Radio, a Flower és nyomokban az Airblade stílusjegyeiből építkező Shaun White Skateboarding végül beleszürkült a mezőnybe, hiába a színorgia, a 3D-s támogatás, az online és az osztott képernyős multiplayer opció, valamint az unikumnak számító történeti és hangulati megközelítés, nyomába sem érhet a műfaj igazi nagyjainak. Csak végső esetben, hiánytól remegő kézzel vedd meg, ha abszolút nem hagytál magadnak más opciót, a Skate- és a Tony Hawk-sorozat kijátszásai után. Nagy király lehetett volna, ha a UbiSoft Montreal szánt volna rá még egy évet, és komolyabban összerakja a címet. Nem így történt, vérzik is a szívem érte.

Értékelés: 6/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás