Oldal kiválasztása

(500) Days of Summer – Filmkritika

(500) Days of Summer – Filmkritika

Egy film a szerelemről, ami nem egy szerelmi történet, hanem történet a szerelemről. Egészen pontosan annak minden velejáró szépségéről és persze szívet szorongató, valószínűleg sokunk által átélt utózöngéjéről.

A tengerentúlon nyár óta vetített indie hangulatú romantikus-dráma-vígjáték kezdő narratív felütését tessék véresen komolyan venni, ugyanis az első filmes Marc Webb mozija nem az a tipikus "fiú találkozik a lánnyal és szerelembe" esnek történet. Az (500) Days of Summer sokkal inkább a szerelem kegyetlen, tekervényes ösvényeiről mesél, és bár rengeteg, korábban már elpuffogtatott elemet vet be a rendező, az audiovizuális körítéssel, és két tehetséges színészével egy minden tekintetben életszagú, zseniális szerelmes filmről számolhatunk most be. Egy olyan filmről, melynek cselekménye egy valószínűleg már sokak által átélt élethelyzetet mutat be.

 

Az (500) Days of Summer történetvezetése a non-lineáris mesélő módot követve mutatja be nekünk a michigani unalmas kisvárosból Los Angeles-be költöző Summer Finn (Zooey Deschanel) és Tom Hansen (Joseph Gordon-Levitt) szerelmi meséjét. Summer, a fiatal lány, aki nem hisz az igaz szerelemben, míg Tom, aki egy üdvözlőkártyákat gyártó cégnél ír különböző képeslapokat a romantika igazi megtestesítője. A sztori a 290. napnál veszi kezdetét, ahol épp a szakításkor csatlakozik be a néző. Ezután a rendező teljesen logikátlannak tűnő, de mégis összefüggő formában mutatja be a 1,5 év eseményeit. Nem kell pánikolni, egy nagyon ötletesen kivitelezett számláló jelzi, épp melyik napnál tartunk, ráadásul az idősíkokat elválasztó rajzolt fa annak megfelelően változtatja külsejét, hogy épp milyen évszak, vagy milyen hangulatú jelenet következik. Sokszor hajít minket a rendező olyan szituációba, amikor az egyik pillanatban még a szerelemben tobzódó párral együtt nevetünk, majd egy hirtelen húzással Tom szenvedéstől eltorzult arcát, túlkombinált gondolatmeneteit kell megemésztenünk egy öngyilkos és reménytelen, melankolikus hangulatot árasztó jelenetben. Ha pedig valaki járt márt hasonló cipőben, az tudja, hogy mindaz amit a vásznon látunk, bizony igenis életszerű.

 

Az érzelmi libikóka kifejezésére a korábban videóklippeket rendező Weber természetesen más hatásos, szemünket és fülünket is simogató eszközöket is bevet. Nem is nagyon emlékszem olyan filmre, melynek a zenei aláfestése nemcsak egyfajta szükséges kelléket jelentett, hanem az érzelem valódi kifejezésének eszközeként jelent volna meg. Az indie hangulatú filmhez, indie hangulatú, minden esetben a legjobb helyen és időben felcsendülő dallamok kényeztetik hallókánkat, míg vizuális téren olyan apróságokkal dobja fel a direktor a hangulatot, mint az osztott képernyő, melynek egyik oldalán a valós eseményeket, a másik oldalán pedig egy remélt jelenetsort láthatunk. Hatásos? Nagyon is, olyannyira, hogy az emellé betársuló színészi játék már csak hab a tortán.

 

Zooey Deschanel a szokásos, nagyon aranyos és bájos, de valamilyen módon kissé zakkant, meg nem értett karaktert alakítja, míg Tomi szerepében a kevésbé ismert Joseph Gordon-Levitt tündököl, akire gyakorlatilag az egész film épül, hiszen a bemutatott 500 nap alatt a melankolikus részekben az ő szenvedésének lehetünk részesei, és ezt teljesen hitelesen hozza a korábban a G.I. Joe-ban szereplő színész.

 

Az (500) Days of Summer nem a klasszikus romantikus filmek zsánerét viszi tovább, bár kétségtelen tény, hogy azokból az alapvető elemekből táplálkozik, mint a nagy elődök. A filmben mégis nem arra keressük a választ, hogy "mi is a szerelem?", hanem, arra, "mit rontottam el?", "miért nem szeret?"

 

Értékelés: 9/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás

Aktuális fórumtémák

Eseménynaptár

Translate »