Az Electronic Arts segítő kezet nyújtott a Double Fine jó ideje készülő játékának, a Brütal Legendnek, és ezért tessék imába foglalni a kiadó nevét, mert egy remekbe szabott produkcióról csúsztunk volna le.

Aki valamelyest nyomon követte a Brütal Legend életútját, az bizonyára ismeri a Double Fine játéka körül kialakult kesze-kusza helyzetet. A játéknak sokáig biztos háttere és jövője volt, hiszen napjaink egyik legsikeresebb kiadója, az Activision állt a projekt mögött, azonban a Vivendivel való házasság után a cég több fejlesztés alatt álló játékától is megvált. A szórásba Tim Schafer dizájnerguru alkotása is beleesett, a stúdió pedig nemes egyszerűséggel szélnek eresztette a csapatot és a játékot. Schafer nem esett kétségbe, tovább fojtatta a Brütal Legend fejlesztését, kiadóról kiadóra járt házalni, mígnem a redwoodi óriás, az Electronic Arts fel nem karolta a Double Fine-t. Az ember azt hinné, ezzel a mesének vége, de az Activision látva és felismerve, hogy milyen gyöngyszemet hagyott kicsúszni a kezei közül akcióba lendült és perrel fenyegetett. Végül a felek lenyugodtak és megbékéltek, a Jack Black nevével fémjelzett játék pedig megjelenése előtt hihetetlenül hangulatos reklámhadjáratba kezdett. Tehette ezt nyugodtan, mert olyan stabil lábakon álló koncepcióra és látványra épül a játék, hogy ezt vétek lenne kihagyni.

 

A Brütal Legend főhőse Eddie Rigs, aki él-hal a metál zenéért, így munkája is a zenéhez köthető. Rigs egy fiatalokból álló banda koncert-technikusa, vagyis roadie-ja, aki visszafogottan, de becsülettel és hatalmas elkötelezettséggel és szeretettel végzi munkáját. Egyszóval azért él, hogy a show zökkenőmentesen, makulátlanul lemenjen, teszi mindezt úgy, hogy eközben visszasírja a heavy metal aranykorát, a hetvenes éveket. Éppen aktuális koncertjén azonban balesetet szenved. Rázuhan a teljes színpadkellék, az övcsatjára csepegő vér pedig megidézi Ormagöden istenséget. Halála után egy másik időben és világban ébred fel. A Bestia templomának falait elhagyva hamar rájön, az új hely, amelyet a metál istene teremtett sokkal közelebb áll szívéhez, de nem minden fenékig tejfel. A szomorú valóságra az utolsó metal harcos, Lars döbbenti rá Eddie-t, aki ezután kezébe veszi a dolgokat, és megpróbálja a démonok lakta világtól megszabadítani a rabszolgasorban élő emberiséget.

 

Kezdetben mindössze két fegyver áll majd rendelkezésünkre: hatalmas baltánk, amivel a közelharcban jeleskedhetünk, illetve mágikus gitárunk, amivel pusztító villámokat szórhatunk. Lehetőségünk lesz a két fegyver kombinálására is, ekkor isteni erővel felruházva épületeket és hatalmas seregeket tehetünk egy szempillantás alatt a földdel egyenlővé. Kalandjaink egy hatalmas összefüggő, de egyértelműen több elkülönülő részből álló vidéken zajlanak majd. Schafer állítása szerint összesen hatvan négyzetkilométernyi vidéket alkottak a stúdió munkatársai, melyek változatosságára se lehet panaszunk. Olyan helyszíneken barangolhatunk, mint a viharos metál sivatag vagy ennek homlok egyenes ellenkezője, a zöldellő mezők, kékesen derengő, hóval borított hágók, romos, lepusztult autópályák, komoly izgalmakat rejtő lápos dzsungelek. A Double Fine gondosan ügyelt arra is, hogy élettel töltse meg ezt a világot. Érdekes és változatos karakterekbe botlunk, a metál zenéhez köthető utalásokkal és poénokkal van teletűzdelve a játék. Az igényesen dizájnolt pályák, azokon található tereptárgyakról lesüt, hogy igazi műgonddal és szeretettel készítették őket, a fejlesztők pedig arra is ügyeltek, hogy valóban a metál zenéhez kapcsolható hangulatot árasszon a játéktér.

 

A Brütal Legend stílusbesorolását tekintve nehéz a dolgunk, mert bár a fő pillér a sandbox, csipetnyi hack’n’slash és stratégiai vonulat is felfedezhető. Kalandjaink során mindig lesz egy fő cselekményszál, amit követ főhősünk. A küldetések alatt a hatalmas, epikus méretű világban barangolunk, misszióink célpontjait pedig hatalmas, égig érő fénylő bóják jelzik, így eltévedni nem nagyon lehet, bár a minimap hiánya okozhat majd kellemetlen pillanatokat. A küldetések alatt egyedül vagy út közben mellénk szegődött társainkkal kell elvégezni feladatainkat, amiket végül egy-egy bossfighttal vagy a cselekményt előremozdító, csavaros kimenettel tudunk végleg lezárni. Persze lehetőségünk lesz mellékküldetések teljesítésére is, de ezek sajnos túlságosan egy kaptafára épülnek, és nagyon hamar unalomba fulladnak. Ezek a részek főleg akció-platformer stílusjegyeket hordoznak magukon, míg a korábban említett sandbox elemek a majdan megidézett járgányunk, a The Deuce közreműködésével élhetjük meg. A V8-as krómcsoda segítségével barangolhatjuk be a teljes, hatalmas világot. Önmagában a kocsikázós rész is nagyon hangulatos – ugye ez nem jellemző erre a stílusra -, hisz a rádióból bömbölő metál, a gyönyörű tájak kombinációja hihetetlen látványt és hangulatot áraszt. Démonjárgányunk emellett felfegyverezhető – nem véletlenül -, amit versenyküldetések során, vagy turnébuszunkat kísérete alatt ránk támadók ellen tudunk hatásosan alkalmazni.

 

Ahogy említettem, a harc során két fegyver áll majd rendelkezésünkre. A Clementine – a Flying-V formájú gitár -, amivel a Guitar Hero-hoz hasonlítható minijáték formájában kell lepengetnünk a kiválasztott dalt. A dalok mindegyike másra jó, valamelyikkel varázslatokat csalhatunk elő, akad olyan amivel a The Deuce-t tudjuk megidézni, illetve a gitár használatának másik módjában, a sima riffeléssel a ránk támadó ellenfeleket tudjuk kiiktatni. Aztán ott van a Szeparátor, vagyis a balta, amivel a hack’n’slash elemek képviseltetik magukat a játékban. Végezetül a harmadik játékstílus, a stratégia. Eddie-vel lehetőségünk van kisebb csapatokat, pontosabban a játék során összegyűlt követőinket irányítani. A stage battle mód lényege, hogy két ellentétes sereg csap össze. Mindkét sereg felhúz egy saját színpadot mindenféle díszlettel, effektekkel, utána pedig nincs más dolgunk, mint a kicsi gejzírekből előbukkanó metál istenségeket követő szellemeinek kegyeit megnyerni. Minél többet tudunk magunk mellé állítani, annál több egységet tudunk a pályára hívni. A mód külön érdekessége, hogy az irányítás semmit nem változik, továbbra is Eddie felett van hatalmunk, azonban főhősünk ilyenkor szárnyakat kap, hogy a magasba felrepülve könnyebben átláthassa a kialakult helyzetet, így könnyebben osztogathatjuk a parancsokat is.

 

A játék korábban felsorolt apró hibái mellett azért akadtak még apró baklövések. Hiába a hatalmas játszótér, sokszor úgy érzi az ember, túlzsúfolt az egész terep, mintha mindent bele akartak volna passzírozni a produkcióba. Bár Eddie nem képes ugrani, sokszor el kellene ez az apró mozdulat, ugyanis nemcsak a The Deuce-szal, hanem főhősünkkel is könnyedén akadunk be sziklák közé, ilyenkor pedig kénytelenek vagyunk újratölteni a mentésünket.  A kamerakezeléssel is akadnak néha apróságok, és a mellékküldetések változatosságára is kicsit több figyelmet szentelhetett volna a Double Fine. Ezek viszont eltörpülnek a sok-sok jó mellett, még akkor is, ha kicsit úgy érezni, hogy a sok játéktstílus nem feltétlenül fér meg egymás mellett, mert azok kidolgozottsága nem lett tökéletes. A hangulat viszont nagybetűs, olyan, amilyenre egy igazi metálzene rajongó és egy játékos csak vágyhat. A több mint száz licenszelt nóta garantálja a változatosságot, a humoros, cinizmussal nyakon locsolt párbeszédek, a történet csavarjai, a drámai szál mesteri módon történő befűzése, mind-mind olyan elemei a Brütal Legendnek, ami felejthetetlen élményt biztosítanak. Emellett nem lehet elégszer megemlíteni Tim Schafer dizájneri munkásságát, az átvezetőkért felelős csapat tevékenységét és Jack Black közreműködését, aki valódi élettel tölti meg főhősünket. Végezetül pedig csak annyit, hogy minden egyes játéknak ilyen alázattal és tisztelettel kellene hozzányúlnia minden alapanyaghoz, ugyanis a Brütal Legend minden porcikáján érződik a téma iránti szeretet, a profizmus.

 

Értékelés: 9/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás