Oldal kiválasztása

Transformers: Revenge of the Fallen (PSP) játékteszt

Transformers: Revenge of the Fallen (PSP) játékteszt
12 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

A Transformerek visszatértek, hogy helyre tegyék az első epizódban elkövetett hibáikat. Sajnos a PlayStation Portable verzió esetében ez kudarcot vallott…

Ha a Transformers-filmek igazi gyökereit keressük, talán kevesen tudják, de egészen 1986-ig kell visszautaznunk az időben. Ebben az esztendőben debütált ugyanis az első Transformers-animációs film, amely akkoriban hatalmas sikereket ért el, hiszen egyrészt egyedi volt, másrészt pedig akkoriban nem termett minden bokorban egy-egy egész estés „mese”. Valamivel több mint 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Transformerek visszatérjenek, méghozzá egy igazi film képkockáin. A két évtized viszont nemcsak a film-, hanem a játékipar fejlődésében is mérföldköveket rombolt le, így a visszatérés mellé megkaptuk a Transformers: The Game címre keresztelt adaptációt, amely finoman fogalmazva is borzalmasra sikerült.

 

Mivel a film a mozikban nagyon jól teljesített, szinte már akkor tudtuk, hogy lesz folytatás, és csak azok lepődtek meg az egész histórián, akik ismerték az eredeti Transformers-animációs filmet. A napokban az a bizonyos folytatás megérkezett a mozikba, vele egy időben pedig a videojáték is, a világon szinte minden aktuális játékplatformra. Mi ebből a rengetegből a Sony marokkonzoljára írt változatot fogtuk ki, amit nem árt a teszt olvasása közben észben tartanunk. A PSP verzió ugyanis minden olyan opciót nélkülöz, amely javítani kíván a két évvel ezelőtti első rész hibáin, így a PC-s, valamint a többi konzolos változatokhoz képest egy átlagon aluli játék született a Transformers: Revenge of the Fallen marokkonzolra írt verziójának képében.

 

 

A játék indításakor egy csodaszép bevezető filmecskét tekinthetünk meg, amely abszolút reménykedésre ad okot, nagyjából felvázolja a játék sztoriját (ami szinte nincs is), de az összkép hamar összeomlik, mikor betöltjük az első pályát. Az előzetes videók alapján ugyanis egy hátsó nézetes akciójátékot vártunk, ahol kiélhetjük átalakulási hajlamainkat, tehát robotokból járművek lehetünk és fordítva. Ez természetesen a nagyobb grafikai tudással rendelkező erősebb platformokon így is van, de a PSP-re írt verzióban nem. Ez önmagában is nagy hiba, hiszen a Resistance: Retribution óta tudjuk, hogy lehet jó játékot készíteni erre a konzolra is, csak akarni kell. A Transformers 2-t fejlesztő srácok nem akartak.

 

Amit itt kapunk, az ugyanis sajnos még nyomokban sem tartalmazza az eredeti ötlet receptjét. A területeket és robotjainkat enyhén döntött hátsó nézetből láthatjuk (vagy oldalról, de a „felülnézetes” jelző is helytálló lenne), átalakulásra pedig nem vagyunk képesek, legalábbis önszántunkból nem. Így főleg az utóbbi ténnyel már el is veszett a játék varázsa, hiszen a Transformers-játékok egyik legjobb opcióját hagyták el, helyette pedig kaptunk egy sima akciójátékot, ahol az a lényeg, hogy folyamatosan a lövés gombon tenyereljünk. A játék betöltése után az Autobotok és a Decepticonök küzdelmeibe folyunk bele, és mindkét oldalról átélhetjük a „történetet”.

 

 

Mielőtt belefognánk a játékmenet boncolásába, érdemes megemlíteni a grafikát, hiszen ahelyett, hogy hozná az elvárt szintet, már-már csúnyának nevezhető, természetesen a PSP képességeihez mérten. Az effektusok ugyan jól néznek ki, de a modellezés, a gyatra döntött felülnézet már egyáltalán nem a 2009-es színvonalnak megfelelő. Talán a kis konzol debütálásakor örömkönnyekben úszott volna a szemünk egy ilyen alkotás láttán, de ma már sokkal inkább megmosolyogjuk. A grafikai csalódást pedig csak tovább tetézik a hangok, hiszen a szinkronok a középkategóriát súrolják, míg a játék közben hallható lövések, robbanások az alsó kategóriákban is nehezen állják meg a helyüket. Persze az audiovizuális élmény nem minden, a játék menete attól még lehet szórakoztató, de sajnos ott is nagyot bukfencezik a program.

 

Az alkotást öt nagy helyszínen játszhatjuk (Shanghai, US West Coast, North Atlantic, US East Coast, Egypt) az előbb említett két féllel, viszont a felsorolt tájegységek további missziókra osztódnak. A pályák egyáltalán nem változatosak, általában városok utcáin rohangálunk választott robotjainkkal, szabadságérzetünk egyenesen a nullával arányos, lineáris útvonalakon haladunk előre, célunk pedig, hogy magunk után ne hagyjunk mást, csak pusztítást. Persze a pályák között is lesznek kivételek, sőt, továbbmerészkedve még olyan küldetés is akad, amikor nem robotként, hanem járműként kell teljesítenünk valamit, ilyenkor már teljesen hátsó nézetből követ a kamera, de az efféle küldetések száma olyan csekély, hogy a végső értékeléshez sajnos semmilyen pluszt nem tesz hozzá.

 

 

A „kampány” betöltése után bármelyik oldalra is szeretnénk állni, játékmenetbeli különbséggel nem találkozunk. Az úgynevezett „War Room”-ban tudjuk kiválasztani, hogy az Autobots, vagy éppen a Deceptions kampányt szeretnénk-e átélni, de itt választhatjuk ki küldetésünk helyszínét is, valamint főhősünket. Ha ezzel megvagyunk, általában egy semmitmondó intro következik, ahol felvázolják, hogy itt és itt nagy a gond, mi pedig gyorsan menjünk oda rendet rakni. Természetesen nem tudunk ellenállni a csábításnak, és indulhat is a játék.

 

Választott robotunk általában kétféle képességgel bír: tud lőni (végtelen lőszere van), illetve ütni. Az ütlegelés okoz nagyobb sebzést az ellenfelekben, viszont mivel a közvetlen közelünkbe nem engedhetjük őket (az egyenlő a halállal), marad a lövészet. A pályákon felbecsülhetetlen létszámú ellenfél szeretné megkeseríteni életünket, éppen ezért a lövés opció gombjával már most megköthetjük a barátságot. A pályák teljesítésére ez a recept a legkiválóbb, tehát folyamatosan szórjuk a lézersugarakat, és igyekszünk a megfelelő pontra irányítani a nem létező célkeresztet. Küldetéseink általában hosszú, ismétlődő, lineáris és unalmas pályákon zajlanak, a legidegesítőbb viszont talán a hosszúságuk, főleg, hogy nagyon könnyű meghalni, és ennek előfordulásának száma is korlátozva van háromra. Ha tehát háromszor nullára zuhan életerőnk csíkja, előről kezdhetjük az unalmas pályát, ez viszont akkor a legfrusztrálóbb, ha éppen már a főellenségnél tartunk, és csak néhány lövés hiányzik ahhoz, hogy a roncstelepre küldjük. Elhalálozásaink számadatait ugyan módosíthatjuk (lefelé mindenképpen, de felfelé is), azonban a nehézség így is eszméletlen tud lenni, bár ez sokszor inkább a rossz irányításnak lesz köszönhető, de erről majd később.

 

 

Az eszetlen lövöldözést a fejlesztők igyekeztek néhány extra opcióval feldobni, de sajnos ez a próbálkozás is kudarcot vallott. A pályákon ugyanis két sorozat leadása között gyűjtögethetünk, méghozzá különleges képességeket, magunknak. Ha lelövünk néhány szembejövő robotot, helikoptert, harckocsit, vagy ami éppen ránk támad, azokból általában mindig hátramarad valamilyen felvehető tárgy. Helyenként persze alapból is ott vannak ezek, de a legegyszerűbben lelőtt ellenfelekből szerezhetünk fejlesztéseket. Ezek általában életerőt növelnek, páncélokat adnak, fegyverünket változtatják át dupla-, vagy akár triplacsövűvé, de sajnos csak addig tartanak, amíg karakterünk el nem pusztul, tehát nemhogy másik pályára nem tudjuk átvinni ezeket a felszereléseket, még egyazon területen belül sem biztos, hogy a „Mission Complete” feliratig velünk maradnak. Mindemellett a programozók egy érdekes opciót is beépítettek a játékba, amelynek hála robotonként más és más speciális támadást hívhatunk elő. Az életerőnket jelző csík alatt találhatunk egy lila kijelzőt, amit feltöltve (elhullt ellenfeleinkből származó lila négyzetekből töltődik) bekapcsolhatunk egy brutális módot, avagy az igazi speciális támadást. Ilyenkor robotunk erősebben sebez, vagy átalakul járművé, és hihetetlen pusztítást végez maga körül, de ez csak két példa volt a sok közül, ezek a specialitások karakterenként mások lesznek. A játékmenet ezzel nagyjából ki is merült, a felvázoltak minden egyes pályára igazak, de a kulcsszó így is az unalom, hiszen már a második küldetés után képes ismétlődővé válni a második Transformers-játék.

 

Egyvalamit viszont a végítélet előtt még muszáj kiemelni. Ez nem más, mint az irányítás, amelyről szintén nem lehet szuperlatívuszokban beszélni. A joystick felelős az irányításért, mellette pedig szinte csak az alakzatos gombokkal fogunk bajlódni (elsődleges-, másodlagos fegyver és ütés), de a speciális támadás bekapcsolásához a nyílgombokhoz is el kell vándorolnunk néha, a ravaszok pedig kiegészítőként vannak csak jelen, lövéseink irányát tudjuk vele módosítani, azonban mivel a pályák lineárisak, elég lesz kizárólag a joystickra hagyatkoznunk. A majdnem felső nézet azonban megnehezíti a kissé finomra hangolt joystick használatát, sokszor már annak is örülünk, ha a nyílegyenes utcán egyetlen ellenfelet eltalálunk. A játék esetében (ilyen kivitelezés mellett) talán szerencsésebb lett volna a nyílgombokra hagyatkozni, hiszen azokkal nem csak a célzást, hanem a szimpla mozgást is megkönnyíthették volna. Így azonban sokszor a fejünket fogjuk majd, hogy az elhalálozásunk okát (a kitört joystick mellett) a rossz irányítás okozta.

 

 

Tehát, mint láthattuk, a Transformers második epizódja a Sony marokkonzolján sajnos csődöt mondott. Elvakult fanatikusok nyilván nem így vélekednek, és az a tény is abszolút helytálló, hogy a nagyobb konzolokon, valamint PC-n mérföldekkel jobban sikerült az adaptáció, de a PSP-s verzió ötletekért kiált – ez így, ebben a formában kevés. A játék mentségére szolgáljon, hogy tartalmaz kooperatív módot és egy Challenge játékmódot is, azonban ezek sajnos már nem mentik meg a rossz pontszámtól. PSP ide vagy oda, ez lehetett volna mérföldekkel jobb is…

 

Értékelés: 5/10

Translate »