Éppen egy halálos csapdákkal teli útvesztőben bolyongtam, azon bosszankodva, hogy nem sikerült megmentenem egy haldokló, kétségbeesett férfit (hiába volt az ellenségem). Arra készültem, hogy meghúzzak egy kart, mely talán a továbbjutást jelentheti számomra. Azonban valami nem stimmelt. Gyanúsan nagy volt, a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt pedig holttestek hevertek. Tanácstalanságomban egy egér, egy történetekre és kalandokra szomjas kis rágcsáló mászott oda hozzám. Rövid diskurálás után, mely egerünk alig hihető hőstetteinek cincogó leírásával, valamint eddigi utam ecsetelésével telt, megtudtam, hogy a kar, bár kinyitja az ajtót, halálos csapdát rejt. Más utat kellett találnom. Mi a tanulság? Ne higgy a haldoklónak, mert képes a halálba küldeni, s légy kedves a kis nagyotmondókkal, bármily hihetetlen is a történetük.

A Divinity első része 2014-ben jelent meg, és felkavarva az izometrikus RPG-k leülepedett kis pocsolyáját. Ahelyett, hogy a szokványos szerepjátékos elemekkel operált volna, egy interaktív játszóteret kínált, számos egyedi történettel, kinti és belső terekkel, rengeteg tárggyal és mozgatható objektummal, csatán belül és kívül egyaránt. A szabályokat bármikor meghajlíthattuk kényünk szerint, s varázslatainkat harcon kívül is hasznosíthattuk a továbbjutás reményében. A partit fel lehetett osztani, egyszerre több dolgot is elintézhettünk, de akár harci szituációkat is megoldhattunk ily formán. Ehhez hozzájött a számos környezeti körülmény (eső, víz, tűz, méreg stb.), amiket varázslatokkal kombinálva igen pusztító hatást kelthettünk, nem beszélve a számos variációról és egyéb lehetőségről.

A folytatás ezekre az alapokra épít, még átgondoltabb és még jobb rendszert kínálva a játékosoknak, megtartva mindent, ami jó volt, s nem szabadulva néhány dologtól, ami korábban is frusztráló lehetett. A játék kezdetén szinte semmi segítséget nem kapunk az előrejutást illetően, s már az első harc is végzetesnek bizonyulhat. Jómagam az első 8-10 órámat semmi mással nem töltöttem, mint felszerelések és szintek gyűjtögetésével, kerülve a konfrontálódást bárkivel. Azonban néha volt, hogy ez elkerülhetetlennek bizonyult, így nem egyszer órákat szenvedtem egy-egy összecsapással.

A harc maga maradt a régi alapokon. A gép kiszámolja, milyen sorrendben következnek a résztvevők, majd bizonyos pontnyi cselekvést hajthatnak végre, ami magában foglalja a mozgást, varázslást, támadást és cselekvést egyaránt. Ráadásul ellenfeleink konstans túlerőben vannak, és szinte kivétel nélkül végig erősebbek, mint karaktereink. (Hacsak nem szinten aluli területre látogatunk vissza.) Sokszor egy-egy összecsapás inkább érződött egyfajta logikai feladványnak, mintsem korrekt esélyekkel történő agresszív véleménycserének. Azonban minél többet játszunk, annál jobban ráérzünk az egész ízére, megtanuljuk kihasználni a környezetünket és ellenfeleinket, valamint a rendszerben rejlő mélységek és trükkök is megnyílnak majd előttünk.

A játékban helyet kapott egy online kooperatív rész is, amit azonban nem ajánlok kezdésnek. Általában ez azzal jár, hogy kitör a totális káosz a birodalomban (legalábbis nálunk), s nem egy példa született arra, hogy a továbbjutáshoz szükséges karaktert sikerült eltennünk láb alól. „Mert miért ne?” Ráadásul a többjátékos móka mellé itt van nekünk a Game Master mód is, amit nagyjából úgy kell elképzelni, mint ha leülnénk hagyományos, papíralapú szerepjátékot játszani barátainkkal. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb garantált a káosz a Divinity 2 szabad világában.

Amikor pedig azt mondom, hogy szabad, komolyan is gondolom. Szabad. Lényegében egy olyan történetet vihetünk végig a fő szál során, ami esélyt ad, sőt egyenesen bátorít, hogy olyan megoldásokat találjunk egyes problémákra, amikre talán a fejlesztők se gondolnak néha. Például szintén egy útvesztőben esett, hogy egy illúziókkal és csapdákkal teli ösvényen át vezetett az utam, ahol lépten-nyomon belefutottam egy félőrült szellem vezényelte kisebb hadseregbe. Mondanom se kell, a játék ezen pontján sok esélyem nem volt a túlélésre, mígnem pár óra vérrel és izzadságcseppel teli próbálkozás után eszembe jutott a régi nóta: „többet ésszel, mint erővel!” Legyőzni esélytelen a védelmet, hát kerüljük ki. Így hát egy teleportációs kesztyű boldog birtokosaként addig kísérletezgettem, még sikerült az ellenfeleket és csapdákat teljesen elkerülve átdobálnom a csapat egyik tagját a kincseskamráig, ahol a védelmet kikapcsolva már tiszta volt minden, sőt még az is kiderült, hogy félőrült szellemünk nem is annyira őrült, mint elsőre tűnt, pláne nem annyira gonosz.

Ez a mértékű szabadság a játék minden szegmensére kiterjed, kezdve a karaktergenerálással, ahol bár vannak Origin-karakterek (előre meghatározott háttérrel), de csinálhatunk teljesen egyedi, saját karaktert is. Azonban bárhogy is kezdünk, kvázi bármi lehet belőlünk, a játék nem köti meg a kezünket, és úgy fejlődhetünk, ahogy azt kedvünk tartja. Minden a skillpontok okos elosztásán, a parti összeállításán és a skillbookok beszerzésén múlik. (Utóbbiak elég borsos áron találhatóak, szóval készüljünk fel a gyűjtögetésre és okos kereskedelemre.)

A Divinity 2: Original Sin bár a régi stílusú, hagyományos szerepjátékok rendszerére épít, mégis olyan finoman kialakított játékmenete van, hála a rugalmas szabálykezelésnek, hogy nehéz bármihez is nyugodt szívvel hasonlítani. A történet végig szórakoztató, érdekes karakterekkel és egyedi hátterű társakkal, a kirakós elemek kellően nehezek, ráadásul a fejlesztőknek még egy hatalmas vödörnyi humort is sikerült a játékba csempészniük. (Melynek fő forrása az állatokkal való beszélgetés.) Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, de bárki is próbálkozik a programmal, kösse fel a gatyáját, mert nem lesz könnyű dolga. Szórakoztató annál inkább.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás